A hétvégén megvolt az első kintalvós túra. Az idő tökéletes volt, gyönyörű napsütés, de így tél végén még elviselhető meleg. Cél: Royal National Park, Sydney déli határában. Mint kiderült ez egy gyönyörű hely, olyan mély bonyomást tesz az emberre, hogy már masfél nap után is fura visszatalálni az otthoni életbe.
Szombaton ébredés 5 órakor. Még napkelte előtt. Hogy kényelmesen meg tudjak reggelizni, meg letusolni. A 6:44-es vonatot kellett elérnem ami egy óra alatt levisz Cronulla-ba. Ugyanis innen indultunk először komppal aminek veterán Gardner 5LW dízelmotorja van. Íme.
A kompról majd máskor írok, az megér egy posztot önmagában is. A komp kb. 20 perc alatt ér Bundeena-ba, ami már a nemzeti park szélén van. Rögtön egy kitérővel kezdtünk, először a Jibbon Beach, 
majd a félsziget csücskében aboriginal sziklarajzokat néztük meg. Ízelítőnek itt egy béka meg egy kenguru: 
A félszigetről visszanézve még látszott Sydney belvárosa. Ennyire kell csak eltávoldoni a várostól, hogy az ember tényleg kint legyen a természetben.
Aztán délnek fordultunk. Ebben a túrában az a jó, hogy rendkívül változatos a terep. Bokrok, magas sziklák, aztán homokos tengerpart hatalmas dűnékkel, aztán esőerdő, aztán eukaliptuszerdő, majd füves területek. Van itt minden. Bálnát viszont nem láttunk egyet sem.
Ilyen fotóból van egy pár, mármint hátulról hátizsákos. Elég jó erőnlétben volt mindenki, egy fotó kedvéért nem volt megállás. Az ösvényt általában nagyon könnyű megtalálni, de néhol azért le lehet keveredni róla. Ez azért probléma, mert hát ott van az ember előtt pár méterre az ösvény, de addig sűrű bokor van, amin át kell törni. Ez önmagában nem gond, csak hát ki tudja mi van a bokorban?
A tengernek gyönyörű kék színe volt. A sziklaalakzatok elég változatosak, elég lehengerlő tájkép.
Persze folyamatosan fel,le, fel, le...
Ez a "sajt" szikla teljesen hihetetlen volt.
Marley beach. Elég szívás ha a homok belemegy a bakancsba, elkezdi reszelni a bőrt. Ha meg mezítláb megy át az ember, akkor is minden átkelés után le kell takarítani a lábat. Legegyszerűbb ha az ember lassan, megfontoltan lépked a homokban.
A sokszínű tenger.
Wattamola feletti mesterséges gát. Itt ebédeltünk első nap. Ez viszonylag közel van egy parkolóhoz, így itt nem túrás emberek is megjelennek néha. Jött egy párocska, akik szemmel láthatólag romantikus kettesben akarták elfogyasztani ebédjüket, így nem kis küzdelem árán lejjebb húzódtak, hogy látó és hallótávolságon kívülre kerüljenek. Pedig hát tőlünk ugyan elfértek volna. Mindegy. Cserébe utánuk küldtünk egy népes és zajos indiai családot... :-]
Ez maga Wattamola, népszerű kirándulóhely, csak hát mivel kocsival is megközelíthető, így elég sok itt az ember.
Garie beach. Népszerű szörfös part. Elég meredek szerpentin ereszkedik le. Mikor leértünk a tenger szintjére mindenki hátizsákostul dobta le magát a földre egy kis pihenésre. Aztán arra jutottunk, hogy haladnunk kell ha nem akarunk sötétben sátrat verni.
..A tábrohely ugyanis egy teljesen civilizációmentes völgykatlan volt. Ezen az úton csak itt lehet táborozni, ez a nemzeti park szabálya. 5 dollárba kerül fejenként. Ezért cserébe van egy pottyantós budi.
Viszont ide nem lehet kocsival jönni, ide csak az jön aki elcipeli idáig a a teljes felszerelését. Az pedig este már nem partizik, hanem amikor besötétedik, akkor lefekeszik aludni. Egyébként gyönyörű holdfényes éjszaka volt. A vacsora bolognai volt kagylótésztával. Hogy mik elő nem kerültek a hátizsákokból! Pl. termosz-zacskóban vörösbor.
A vacsora után hosszasan beszélgettünk, bár elég hűvös volt. Aztán valamikor 10 óra magasságában egyszer csak valami hörgés a bokrok felől. Aztán valami nagy törtető zaj, megint hörgés, ágak roppanása. Meresztettük a szemünket, de nem láttunk semmit mivel nem zombitámadás volt, hanem csak egy vombat járta szokásos éjszakai körútját.
Helyesbítek. Nem csak gyalog, hanem kajakkal is lehet jönni.
Pálma erdő. Ezek a lehullott levelek veszettül csúsznak.
Nem annyira ijesztő amilyennek a kép alapján tűnhet, de tény hogy nem célszerű elhagyni az ösvényt.
Bec, aki szervezte a túrát és én is bizonyítékként hogy tényleg jártam ott.
No, onnan jöttünk. Visszatekintés az utolsó kilátóról. Kb. 30 kilométer volt kétnapra. Nem túl arányosan elosztva. 1. nap 23km, második nap 7km. Összeségében meg 1500m szintkülönbség. De azért így cipekedve ez elég jó menet volt.
Még délelőtt elértük az otfordi vasútállomást. Ez egy idilli megálló bent az erdőben. Ami nem is volt baj, mert csak kétóránként jár a vonat vasárnap, és pont lekéstünk egyet. Szóval volt idő megenni a maradék kaját... (A csapat nemi összetételére vonatkozó megjegyzéseket már bőven megkaptam mind itthon, mind az egyetemen. Így jön mindig össze. Na nem mintha panaszkodnék...)
Délután háromra hazaértem, zuhany után egyszerűen csak bedőltem az ágyba, és csak vacsorára ébredtem fel. Hát nem hiába, a jó levegő...
Az összes kép:
