James kollágám írt egy emailt reggel, hogy van egy feleslegessé vált jegye egy krikett meccsre (várandós feleség nem jól érzi magát), szóval van-e kedvem elmenni. Mondtam, hogy mindenképp, hisz magamtól nem jutna eszembe ez, de egy ilyen alkalmat kihagyni kár lenne kihagyni. Mivel ez egy Twenty20 meccs, ezért elég csak 3 órát rászánni, nem kell 5 napot.

Az ANZ stadion az olimpiai parkban van, ez az egyetemtől egy kikötőnyire van, kocsival is csak vagy 10 perc. Sportemberekhez illően feltankoltunk a McDonaldsben és elfoglatuk a helyünket a lelátón.

A 12 300 néző elveszett a stadionban, és bár úgy van tervezve, hogy minél jobban árnyékban tartsa a nézőket, eleinte jól szemünkbe sütött a nap. Időben érkeztünk így a McChickent majszolva végignézhettük a bemelegítést. Hát nem mondom, tudnak dobni. A pálya egyik oldaláról a másikra úgy, hogy az elkapónak gyakorlatilag nem is kell nyúlni a labdáért.

Nagy előnye ezeknek a rövid meccseknek, hogy a játékosok színes mezben vannak. Ez óriási áttörést jelentett számomra a játék megértésében. Eddig csak fehérbe öltözött embereket láttam, akik csináltak valamit egy kis labdával a pályán, és némelyiknek még ütője is volt, s közben tanult kollégáim magyarázták a legapróbb részleteket is, pontosabban csak azokat, pl. hogy hogyan kell megcsavarni a labdát a beakasztott ujjal, meg a talaj szerepét és mindenféle statisztikákat, ebből kifolyólag teljesen homályban maradtam. De most így színkódolva teljesen világossá vált a játék.

Íme a krikett, ahogy én látom: át kell dobni a labdát az ellenfél ütővel rendelkező játékosán, aki ha sikeresen eltalálja a labdát és elüti jó messzire, akkor minél gyorsabban vissza kell azt hozni. Ez idő alatt az ütő játékosok szaladgálnak ide-oda, ha úgy látják jónak. Nem kötelező, mert ha nem sikerül egy kört befejezni, akkor nem üthet többet. Dob-visszahoz az elüt-szalad ellenében. Félidőben szerepcsere. Aztán, hogy a pontokat hogyan kell számolni, mikor cserélődik az ütő játékos, stb., az már részletkérdés. Nem értem, hogy miért nem ezzel kezdték a magyarázatot.

Szintén fordulatot jelentett, amikor a második félidőben a kezdő csapat eredménye ellen kezd játszani a második csapat. Kicsit fura, hogy így időben eltolva játszanak egymás ellen. De van benne izgalom. Mondjuk nem hoztam szerencsét a hazai csapatnak. Jól kikaptak. James azon elmélkedett, hogy a két Sydney csapat közül melyiknek drukkoljon. A meccs utáni konklúzió, hogy talán a másiknak. A nagy kedvenc, a jamaicai Chris Gayle sem most volt a legjobb. Ütött egy hatost, amit egy kisebb tüzijátékkal ünnepeltek (a perthiek hatosainál nem volt lángnyelv). Inkább nekiállt dekázgatni a labdával. Volt egy törött ütő is, amit celluxszal ragasztottak meg a pályán. Íme az összefoglaló.

Ez volt a játék a pályán. Mindemellett a közönség is játszott. Volt a hullámzás, ami lévén egyik negyed teljesen üres volt, kicsit nehézkesen ment körbe. A játék szüneteiben volt szurkoló jelmez-bemutató. Egy riporter körbejárkált és meginterjúvolta a legjobban felöltözött  figurákat. Volt két fickó tetőtől talpig zöldben, de teljesen. A szemüknek sem volt luk kivágva. Meg egy pár kalóz. Ja ezek mind nagy kivetítőn mentek. Volt zenekar, meg pom-pom lányok. 

Szintén kivetítős játék a "Csókolj meg!", ami abból áll, hogy a kamera kiválaszt egy párt valahol a lelátón, akik kikerülnek  a képernyőre rózsaszín szív alakú keretben Kiss Me!!! felirattal, adnak nekik egy pár másodpercet, hogy észrevegyék magukat és akkor meg kell csókolniuk egymást.  A lagzikban ismert "Csókot! Csókot!" felturbózott változata. Eleinte tutira mennek, fiatal házasoknak kinéző párokra. Aztán mikor belendül a játék, akkor kicsit felfedezőbbé válik a kamera. Időst házaspárt teszteltek, hogy x évtized házasság után is működik-e még a dolog. Az asszony hátbavágta férjét "Hé apjuk, benne vagyunk a tévében, adj egy csókot!", vagy a kamera a kemény magra fókuszál ahol az egyik drukker megpróbál puszit nyomni a másik drukker kopasz fejére, de az bever neki egyet. Vagy esetleg olyan párt választanak ki, akik nincsenek együtt. Ekkor ezek ijedten ugranak szét sűrűn rázva fejüket, hogy nem nem, miközben 12 ezer ember üvölt, hogy De! De!

Vagy van a strandlabdás játék, aminek az a lényege hogy ütögessük a labdát minél magasabbra, de úgy hogy az ne menjen be a pályára, mert ott egy biztonsági őr nem kis kárörömmel begyűjti, és lerakja úgy a szurkolók orra elé, hogy pont ne tudják elérni azt.  Vidám családias volt a hangulat a lelátón.

A játék a parkolóházban is folytatódott. Ott a "ki tud zenélni jobban az autó dudájával" vetélkedő volt a népszerű. Hát ennek van hangja, mikor ezer autó csinálja. Játékos nemzet ez az ausztrál.