Tazmániai környezetvédő ismerősöm mondja, hogy 3 éven belül Ausztrália is válságba kerül majd, és elég kemény lesz a taccs itt is. Annyi pénz van az államkasszában, hogy még egy ideig pénzelni tudják a tönkrement iparágakat, de ez nem egy hosszú távú stratégia.
Hm, lehet. Pont így nézett ki Anglia is a válság előtt, nagy gazdagság vidámság mindenütt. Úgy látszik ahol megjelenek, ott előbb-utóbb baj lesz...
Na, mondom, vesztegetni való idő nincs, utcára kell menni minél hamarabb. Mármint utcazenélni. Mielőtt jön a válság. Londonban is az átlag 10 font/óráról visszaesett 5 font/órára, így kellett 4 órát zenélni, hogy visszajöjjön a vontajegy ára. No, hát azt abba is hagytam (alternatív magyarázat, a pénzügyi válsággal egyidőben leromlott a játékom).
Először is engedély. Felvételi itt nincs, viszont 45 dollárba kerül a kártya. Próbáltam alkudni, hogy hát 42, mert hogy ugye, de a nő a hivatalban biztos nem olvasta a Galaxis útikalauzt. Aztán kalap. Hát a fekete kalap az otthon maradt, de amúgy se lenne jó ehhez a klímához. Ide panamakalap kell (jó szó, nem?). 99 dollár, hát ez van. Némi utazással lehetett volna 10 dollárt spórolni, de az idő többet ér. Meg egy kendő, amivel a pénzt össze lehet kapni gyorsan. 3 dollár. No meg kellett egy fekete nadrág, merthogy ami volt azon átlátni. Mármint nem a rendes lyukakon. Bár ezt nem számolom bele a zenész költségvetésbe, mert hát ez amúgy is kellett, de megszenvedtem a vásárlással. Először megkérdeztem egy nő ismerősömet, hogy ilyet hol tudok venni. Azt mondja a H&M-et ajánlaná. No ennek megörültem, ismerős márka, azzal nem lesz gond. Nézem a neten, hogy hol van a városban ilyen bolt. Keresem így, keresem úgy, semmi. Mondom is neki pár nap múlva, hogy hát a legközelebbi H&M üzlet Hongkongban van. Ja, ja, mondja, azért kattan be ő is teljesen a vásárlástól amikor Londonban jár. No fasza, lehet nem volt teljesen világos, hogy gyakorlati, és nem elméleti tanácsot kértem. Szóval találomra kellett menni, MYER lett belőle. Na most vagy én öregszem, vagy a divat ment egy kicsit félre, de az eddig megszokott itt-egy-fekete-farmer-felpróbálom-jó-is-lesz helyett a tizedik volt használható.
Szóval ma már minden együtt volt, nem lehetett tovább halogatni. (Igen, az mindig nehezen megy, először kiállni). Kimentem a Martin Place-re (sétáló utca a felhőkarcolók tövében), Játszottam egy órát. 14 dollár. Ez pont a válság előtti érték. Remek. Nem sokan dobtak, de azok nagylelkűen. Volt minden, sarokról visszajövő, turistafotó, táncot imitáló fiatal vagány srácok, két kislány, akik mindketten kapnak az apjuktól pénzt, csak nem merik bedobni a tokba. Lassan közelednek, erre egy kicsit arrébb lépek mintegy helyet csinálva, no erre a mozdulatra aztán szétrebbennek mint a verebek de aztán összeszedik a bátorságukat, bedobjak a pénzt és boldogan elrohannak.
Az biztos, hogy a hegedű nagyon élvezte a hosszú hetek fojtásos játéka után végre teljes gőz. Annyi gyantát elfűrészeltem egy óra alatt mint az elmúlt félévben összesen. Jó lesz ez.
