Life down under

Szombat este ingyenkoncert volt a Domain-en, ami a felhőkarcolók mellett lévő park. 10 perc kényelmes gyaloglásra tőlünk. A Sydney fesztivál nyitó eseménye volt ez. Nem valami gagyi pop, hanem soul. Egész jó volt a monstre méretek ellenére. Merthogy ember az volt sok:

Amolyan piknikezős buli ez, eszem-iszom. Így a későn őrkezők elég távolra kerülnek a színpadtól. De voltak extra kijelzők, amin persze lehet tolni a reklámokat is.

Mindenesetre nagy büszkesége ez a városnak. New York-i zenészeket hívtak meg. Arcolnak is a szervezésre:

A koncert 8-tól 11-ig tartott. Sötétedés után persze felbomlott a pokróc-parcellák birtokrendszere és közelebb lehetett menni a színpadhoz, vagy egy nagyobb kijelzőhöz. Nem nevezném ezt igazán koncertélménynek, de mindenképp jó kis esti program volt ez.

Főleg arra gondolva, hogy a múlt héten tuc-tuc volt 100 dollárért (csak a közelben sétáltunk és egy kedves biztonsági őr mondta ezt [valójában persze elküldött minket a fenébe, ha nem akartunk bemenni, de nagyon kedvesen tette ezt]). A soul revü meg ingyen volt. Melyik a jobb ár/érték arány?

Ma már nem lehetett tovább húzni a nyugati látogatást, két hallgatóval is kellett találkoznom, így kénytelen voltam elmenni az egyetemre. Ezzel persze nem is lenne baj, ha nem lenne nagyon meleg. A megszokottnál korábbi hajóval mentem, de reggel 9-kor már így is meleg van és erős a napsütés. Légiós sapka, hosszú ujjú ing, hosszú nadrág, tiszta Tisza-túra feeling.  A gyaloglást persze most sem hagyom ki, így mire az egyetemre érek szakad rólam a víz. Persze nem panaszkodom, mert a kellemetlent kellemesbe lehet fordítani. Mielőtt egyáltalán belépek az épületbe, egy jó félórát árnyékban töltök olvasással. Folyópart, és a levegő is kellemes feltéve, hogy a szél nem a vegyi művek felől fúj.

Hazafelé sem hagytam ki a sétát, így volt alkalmam lefotózni a botanikus kert wc-jében ezt a falragasz-gyöngyszemet. Valaki megelégelte, hogy a marketingszöveg nem fedi a valóságat. Tényleg bűzlik a vizelde.

Itt ugye nyár van, azaz meleg, valamint az utóbbi nagy kígyó találkozás emléke még nem fakult meg, így mostanában nem volt sok túrázás. Ám a mai nap hűvösebb volt (30 alatti), így nekivágtunk egy rövid túrának, a Berowra-Mount Kuring-gai távnak. Ez a valójában a Calna Creek, ami már volt egyszer. Persze most nehéz lett volna csapatot összegyűjteni, így csak ketten mentünk.

Kígyó az most nem volt. De volt minden más. Rengeteg apró gyík, ami a frászt hozza az emberre amikor hirtelen kilőve menekül lábközelből. Meg volt egy bazi nagy gyík is, ami inkább már a minisárkány kategória. Ez egyszerűen keresztbeállt az ösvényen, és így nézett ránk.

Először is csináltam róla fényképet. Aztán elkezdtem gallyakkal dobálni, hogy hát menjen már arrébb.  Először csak mögé célozva, aztán kénytelen voltam rádobálni. Nem mozdult, csak a fejét fordította jobban felénk és még csúnyábban nézett. Ekkor döntöttünk úgy, hogy akkor kikerüljük. :]

Volt még rengeteg hal...

...meg rák narancssárga pöttyökkel.

Valamint egy eltévedt házikacsa/liba.

A leszakadt híd még mindig nem szakadt le. Dagálykor spontán-ponton-híddá alakul.

Az ebédhez (még a szilveszteri parti maradékából) viszont nagyon jó látványt nyújt.

Ha már túraösvény infrastruktúráról van szó. Itt egy sziklába remekelt pad.

A sós ingoványra épített dongaút továbbra is nagy kedvencem.

És továbbra is csak áldani tudom azokat a kezeket akik a sziklába recézett lépcsőfokokat flexelnek.

Befejezésként még egy pár hangulatkép az erdő mélyéről.

...boldog új évet minden kedves blogolvasónak és mindenki másnak is, persze ez utóbbiakhoz miként jut el a jókívánság, az nem világos. :]

Az idei villan-villan-durr-durr gyengébb volt mint tavalyi hiába került többmillió dollárba. Esetleg tavaly többet ittam és azért tűnt fényesebbnek az egész...

Egy pár kép is lesz, de majd csak holnap reggel.. most már álmos vagyok... meg hát majd rakok föl egy-két képet mondván, hogy no ilyen volt tegnap este... Ja, hogy ott még nincs éjfél... :] (mindig is utáltam a béna szilveszteri poénokat, s ezen a távolság sem segít...)

FRISSÍTÉS: Hát eljött a reggel, íme pár kép. A hidat idén sem sikerült lerobbantani, pedig az lenne ám a nagy látványosság.

Magyarország-Ausztrália skype beszélgetésből kiragadott részlet:

MO: Szia! Kellemes karácsonyt!

AU: Sziasztok! Kellemes karácsonyt!

MO: Na mi a helyzet ott lent?

AU: Ááá... ne is mondd.. K***a meleg van.

MO: Az jó, mert itt meg k***tt hideg van.

AU: Hát akkor az időjárást jól ki is tárgyaltuk. :]

No, szóval Kellemes Karácsonyt mindenkinek! ... de ez itt délen továbbra sem működik... Adventi koszorú a Buddha szobron, műhó a pálmafán, télapó szörfdeszkán.

Mit lehet tenni? Domboldalba kimenni szánkózni, hát azt nem. Marad a hajózás. Persze szigorúan csak a komp árnyékos oldaláról nézelődve.

A klisé képek után egy jó kis dízelmotor hullámverő erődemonstráció fotó.

Az útiterv Circular Quay - Mosman öböl és vissza. Aztán fel a Parramatta folyón majd lassan visszafelé Abbotsford-ig ahol a sydney-i evezősklub étterme van, pazar folyóra rálátással, a karácsonyi vacsorához. A vacsora az fix terv volt már egy hónapja, de a napközbeni program nem volt tisztázva. Kérdeztem Ryoko-t rendben van-e a sok hajózás. Rábólintott.

Ja, ő Ryoko.

Folytatva a nyomdokvíz témát, nagy tömegek nem járták a vizet ezen a napon.

A parti vizekre tervezett katamaránok nagyon tudnak hasítani a folyón.

Üldözési jelenet: vízimacska keresi a rést a kitöréshez a hullámcsíkok között.

Lefelé haladva a folyón, keresve a legizgalmasabb kombinációt, amit ki lehet hozni az éppen nem túl egyszerű menetrendből, beiktattunk még egy megállót. Név alapján történt a választás. Mivel  ennyi romantika még egy proletár-paraszt gyerekbe is szorult, a Kissing Point-nál szálltunk ki.

A név eredete persze kicsit prózaibb, bár eléggé metaforikus. Arról van szó, hogy a folyó itt meglehetősen keskeny és sekély és a sziklazátony rendszeresen alácsókolt a hajóknak. Látszik is, hogy a móló hosszan benyúlik a vízbe.

A néven túl persze semmi nem volt ezen a helyen. Talán a szélkakas mintájára szélhal szoborcsoportot lehetne megemlíteni.

Abbotsford felé a legénység nagyon dolgozott a karácsonyi hangulaton, de közben eleredt az eső...

Így persze lemaradtunk a naplementéről, helyette villámnézés volt. Bár a kilátás így sem volt rossz.

A karácsonyi vacsora valójában luxus fish&chips volt. Nyers kagylóval indítva...

..majd lapos citromhallal (lemon sole) folytatva. Ez az alsó fele a halnak.

És sikerült megcsípni a 42-es számú csipogót! :)

Persze ha már karácsony, akkor a degeszre evést nem lehet kihagyni, így az édes szekciót igyekeztünk komolyan venni. Tiramisu.

Epertorta.

Aztán mikor besötétedett még volt hátra egy kompút. Tökéletes Melée sziget (fiatalabb generációknak karib tenger kalózai) hangulat, ahogy a majdnem teljesen kivilágítatlan komp (radar+infra navigáció) suhan a sötétben és két oldal pislákolnak az ablakokon kiszűrődő fények... Az eső után még mindig meleg éjszakában...

Az este emlékezetes, de karácsonyi hangulatot csak nyomokban tartalmaz. Keresni kell, mint például az alábbi abbostfordi kikötő képen. A megoldásokat kommentben kéretik beküldeni! ;)

Véget ért a nagy konferencia hajtás, ezen a héten ismét Newcastle-be mentem, csoportelméleti konferenciára. Kicsit szokatlanabb, különlegesebb, mondhatni extrém konferencia volt ez, de mivel  Murray szervezte (a színész matematikus) így nem ért meglepetésként.

Nem meghirdetett, hanem meghívásos alapú konferencia volt ez. 42 év alatti válogatott csoportelméletben dolgozó elit matematikusok Ausztrália minden tájáról. Hogy miként kerültem be a kiválasztottak közé, az bizony jó kérdés... minden válogatásnál csúszik be hiba. :)

A meghívottaknak még a hotelszobát sem kellett lefoglalni, Murray elintézte azt is. Novotel. Íme a szoba:

Ez a szoba csak kicsivel kerül többe mint Budapesten az Intercontinental folyóra néző Superior szobája. Ennyit a szállás árak arányairól.

Persze a hotel fekvése itt is jó. Az épületből kilépve már látszik a part.

A newcastle-i tengerpart lenyűgöző, elég jó terep a reggeli futáshoz.

Valamint vannak mindenféle furcsa hobbit űző emberek. Pl. minihelikopter fotós.

  Valamint ilyet is lehet látni. A kép címe: "Beauty on the Beach" :)

Szóval a konferencia első napja. Ez volt az első olyan konferencia ahol a kávé meg a kaja mellé naptejet is adtak. Meg a résztvevők törölközőbe csavarva ülték végig az előadásokat. Két előadás között egy fürdés az óceánban. Ugyanis az első nap egy szörfklub épületében voltunk.

Érdekes volt látni az arcokat, amikor egy helyi szörfös becsattogott deszkával a hóna alatt.. szétnézett, meglátta hogy miről van szó (pl. kvantumszámítógép építése fúziós kategóriákkal) és gyorsan távozott...

Vitathatatlanul az egyik legvagányabb konferenciahelyszín, de ezzel még nem ért véget a dolog. A második nap helyszíne egy börtön volt. Newcastle városi börtöne 1986-ig volt használatban, azóta múzeum. Van rendes konferenciaterme is...

de Murray inkább a rabsétáltató udvart választotta helyszínül, így át kellett hordanunk a székeket.

A kék gurítható doboz nem más mint a tanszéki hűtőláda megrakva jéggel és italokkal.

A kijáratot jelző lámpa alighanem a múzeum tartozéka, nemigen volt része a börtönnek.

A hely elég nyomasztó volt.

de vidám társaság lévén, hamar túltettük magunkat a nyomott hangulaton. Íme a vidám ebéd a rabWC-vel a háttérben.

Péntek este ért véget  konferencia, de volt még egy vacsora. Péntek este, ugye. Szóval volt alkalmam betekintést nyerni, hogy miként töltik a péntek estét a helyiek. Már az étteremben feltűnt, hogy a gitáros lány egy üvegketrecben zenélt, magasan a bejárat felett. A Blues Brothers jutott eszembe...

Aztán átmentünk a Kent nevű pubszerű "szórakozó" helyre. No itt aztán az ember elveszíti minden hitét az emberiségben. Minden pohár műanyag, alsó szinten negyedvonalbeli rockzenekar koncertezik (mindig amikor úgy tűnt, hogy ezt a számot végre jól eltalálták, kiderült hogy szünet van és valami más megy CDről), a felső szinten meg minimálzenére vonaglás mű**** lóbálással egybekötve. Mondtam is, ha szociológiai kutatást csinálnánk, akkor ez lenne az ideális terep az adatgyűjtéshez.

Szintén érdekes motívum, hogy volt ott egy fickó, aki valami szervezet nevében ingyen ásvanyvizet osztogatott. Hogy ne rúgjon be a nép annyira.

Taxit is csak úgy kap az ember, ha felmutat egy fényképes igazolványt, mindezt a taxi védelmében. Szóval van élet arrafelé.

A hely szellemét átvéve amikor taxiba ültünk hárman (egy professzor Melbourne-ből, egy adjunktus a Sydney egyetemről, meg én) letekert ablakon keresztül kilógva mindkét kézzel azt az ujjat felmutatva anyáztuk az úton átsétáló (közelben lakó) Murray-t aki szintén hadonászva elég hangosan elküldött minket a k********ba. Mindezt persze a poén kedvéért, meg hogy ne tűnjön fel, hogy nem voltunk igazán odaillő elemek. Aztán feltekertük az ablakot és békésen folytattuk a beszélgetést a hiperbolikus csoportokról. Mondta is a taxis, hogy "Na, ilyen vicces népet mint ti ritkán látni errefelé"... 

Egy hét távlatából már meg tudom mondani, hogy mi a különbség Sydney és Melbourne között. Mindenki mondta, hogy fog tetszeni, mert sokkal európaibb. Akármit is jelent ez. És valóban más Melbourne. Először nem tudtam megmondani, hogy miért, aztán letisztult a dolog.

Pl. vannak villamosok. Még ilyen régi típusú is.

Meg van egy folyó, aminek van északi és déli partja. Szemben Sydney-vel, ahol ugyan Parramatta folyónak hívják a vizet, ami köré szerveződik a város, de ez nem egy folyó hanem inkább egy fraktál öböl útvesztő. Szóval igazából Sydney a furcsa földrajzilag.

S tényleg vannak egészen európai kinézetű házak is,

bár az új épületek inkább a kreatív dizájnra optimalizálnak. Íme egy-két kép ízelítőül.

ez meg egy hídpillér pub

Melbourne klímájáról nem nyilatkoznék mert nem tudom, hogy a múltheti 38 fok mennyire reprezentatív. Természetellenesen melegnek érződött. Szaunában azt mondanám, hogy hűvös, de az szauna.

Szóval érdemes Melbourne-be menni. Ha hamarabb nem is, de jövő júniusban mindenképp, ide: http://gaia.ltumathstats.com/

Ma reggel újra vonatra ültem, hogy estére már Melbourne-ben lehessek. A Sydney feletti alacsony felhők a hegyekben sűrű ködként jelennek meg. Furcsa ez az eddigi tapasztalataim szerint téli jelenség a nyári vadmelegben. De aztán kisütött a nap az új-dél-wales-i táj felett.

A nyári időszámítás miatt most világosban értem Melbourne-be. Tömegközlekedés helyett inkább gyalogoltam egy órát a hotelig.

A hotel, hm, recepció van, melegvíz is akad, és a törölköző tiszta. Kb. ennyit lehet elmondani róla.. meg hogy olcsó.. Holnap alaposabban is körbenézek majd a belvárosban, a konferenciát rendező egyetem ugyanis ott van.

Múlt hét szombat, még a matvizes konferencia, reggel az egyetem felé menet a Warabrook nevű állomáson szálltam le. Ez a megálló gyakorlatilag csak az egyetem miatt létezik, gyakorlatilag semmi nincs a környékén. Mégis eltöltöttem itt jó negyven percet.

Rendkívüli intenzitású teherforgalom van ezen a vonalon. Tehervagonok beláthatatlanul hosszú sora, brutális mozdonyszerelvények...

Íme egy gyorsításban levő mozdonyhármas. Igazából csak füstből lehet következtetni a sebességnövelésre.

Itt bizony jó hasznát vettem a rendszeres úszásnak. Egy darabig vissza kellett tartani a lélegzetemet.

Némi fejtörést okozott, hogy mindkét irányban üres vagonokat húztak. Ennek még déli félteke viszonylatban sincs semmi értelme. Másnap viszont láttam szerelvényt megrakva is. Hát ezek bizony szenet szállítanak. Vannak persze konténeresek is, de azok nem ilyen hosszúak. Érdekes, hogy itt a tehervonatoknak van prioritása.. Persze ezen a szárnyvonalon (Hunter Line) úgy sem siet senki..

Az évvégi konferenciahajtás első állomása Newcastle, matematika vizualizáció a téma. Azaz mindenféle szép képek illetve nyomtatott szobrocskák különféle érdekes matematikai objektumokról. Ízelítő:

Mivel az egyetem évvégére kifutott az utazási pénzből, ezt a konferenciát saját zsebből fizetem, éppen ezért a szállást is úgy választottam, hogy költséghatékony legyen. Íme egy külvárosi 'lodge' szobája.

Hát igen, kb. ez egy felturbózott börtöncella. Hogy mi módon lehet a szobát elfoglalni este 8-kor egy recepció nélküli szálláshelyen, főleg ugye mobiltelefon nélkül, az legalábbis kalandos. Azonban hamar megértettem a hely logikáját, így a wifi jelszó megtalálása nem okozott gondot: a mosókonyha ajtajára ragasztott cetlire van ráírva.

Frissítés: A szobrok nem ehetőek, de rendkívül rugalmasak. Ez valami újabb technológia lehet, mert amit eddig láttam 3D-s nyomtatóval készült dolgokat, azok viszonylag merevek voltak.

Íme egy térkitöltő görbe.

Az elkövetkező pár hét sűrű lesz utazásokkal, íme a menetrend.

November 23-25 újra Newcastle, egy rövid konferencia matematikai struktúrák vizualizációjáról. Péntek reggel el, vasárnap estére vissza.

Nov 29-30 az éves viktoriánus, hm, inkább Victoria állambeli matematikus konferencia. Melbourne ismét, s ha már Melbourne akkor újra vonat. Szóval ez inkább Nov 28- Dec 1 kiterjedésű utazás lesz. Azoknak akik a körmüket rágják izgalmukban, az említett konstrukció itt is bemutatásra kerül majd, szóval még mindig nincs eldöntve a kérdés.

Dec 5-8, Newcastle harmadjára. Murray szervezett egy konferenciát csoportelmélészeknek. Ígéretesnek tűnik az a része a dolognak, hogy a szállást egy szörfös parton lévő hotelbe szervezte.

Szóval kicsit húzós a program. Annyira, hogy az erre hétvégére tervezett melbourne-i demoscene partyt töröltem. Majd jövőre.  Volt helyette vasárnapi piknik a tőlünk nem messze lévő Beare parkban.

Mondtam is pénteken Andrewnak, hogy egyeztessünk, ki mikor merre utazik, mikor lesz szabadságon, meg ilyenek. A konklúzió kb. az volt, hogy na akkor találkozunk jövő februárban. :) Persze ez nem szó szerint igaz, de tényleg csak napok lesznek, amikor összefutunk. Ui. december első felében Londonban, utána meg utazik a családdal.

A decemberi utazás után én nemigen megyek sehová egészen január közepéig. Lapulok inkább a hűvös szobában minthogy a forróságba kimenjek. A legvadabb nyári hónapot elkerülendő már lefoglaltam a repjegyet a következő európai útra. Jan 17 Sydney-Singapore-London, Feb 6 ugyanez vissza. Nem Quantas, hanem Singapore Airlines, de a kövér Airbus A380 az fix ezen a távon. Az idő nagyrészében persze Angliában leszek, de onnan már pikk-pakk haza lehet ugrani egy rövid látogatásra.

Hát az amolyan referencia jellegű poszt, de hogy ne legyen teljesen képtelen, íme a Victoria Street. Jobbra Suzanne iskolája, balra meg a bejárat a ház-komplex ahol lakunk.

Múlt szombaton kitakarítottuk a lakást. Ez akkora esemény, hogy még egy hét után is lehet róla írni. Amikor ideköltöztem, eleinte jól mentek a dolgok. 2-3 hetente rendbe tettem a szobát. Aztán egyszer takarítás után Suzanne benézett a szobába és azt mondta: "Látom ma nem dolgoztál..." Ez a megjegyzés persze elintézte a kezdeti lelkesedést. A matek mindig érdekesebb. Takarítás így már csak akkor, ha a szoba kezd használhatatlanná válni. Mint például múlt hétvégén. Hasonló állapotban lehetett az ő szobája is, mert már hétközben megszületett a döntés, porszívózni kell.

Aztán szombaton láttam a módszeres időhúzást. Az összes ceruzáját tűhegyesre faragta, beírta a naplójába az összes elhatározott jövőbeli utazásomat, bármit, csak porszívózni ne kelljen. Ezt látván megkegyelmeztem neki, kiporszívóztam az ő szobáját is. Élmény volt. Háromszor telt meg a porzsák, a szőnyeg színe megváltozott. Mindezen megjegyzések, meg a "Hát a porra nem vagy allergiás." beszólás sem hatott rá különösebben. Különösen keveredik benne a rendszerető pontos tanár-ősanya meg egy tinédzser lány természete. 

Persze az üzlet az üzlet, porszívózásért mangószeletelés járt. Továbbra is odavagyok ezért a gyümölcsért. Suzanne erre ki is talált egy iskolai trükköt. Már amikor megy hozzá a diáklány panaszkodni valami facebook poszt vagy egyéb nagyívű sérelem miatt, akkor csak ennyit mond "Ne panaszkodj lányom, látod például a  magyaroknak nincs mangójuk." ez a meghökkentő új információ persze kibillenti a diáklányt a panaszkodó szerepből, és csak annyit tud mondani "Miss, ez igaz?", és azzal az eredeti panasz már el is felejtődött.

Amit tavaly ilyenkor nem fotóztam le, no azt most végigfotóztam. Nyílt nap a szomszédban lévő hadihajó támaszponton. De nem a hadihajók voltak a fő attrakció, hanem az óceán pajzsa, amit már júliusban lebloggoltam. Most végre kiderült, hogy  van-e teniszpálya a tetején. Nincs.

Íme a heliport, meg én a vadonatúj saját logódizájnos pólóban. Elég magasan van ez a placc, így jó rálátás volt a városra.

Alulról ugyanez így néz ki.

A kémény-szobor teljesen lenyűgözött. Alaposan körbejártam a témát.

Ilyen homokszemcsés csúszásgátló festéket annak idején én is raktam a 42-es tetejére.

Bár tény hogy itt kicsit profibban van megcsinálva.

A kapitányi híd ma már inkább számítóközpont jellegű.

A fregattokra innen bizony lefelé kell nézni.

60 tonnás daru. Háttérben a házunk.

No ide lehet pakolni bőven. Esetleg focizni egyet.

De az oldalán is nyílik egy nagy ajtó. Meg sok kicsi.

Szakik.

A hajó egyébként azért tűnik újnak, mert valóban az. Norvégiában építették, és júniusban ért Sydneybe. Humanitárius és kakatsztrófavédelmi szerepre szánták (http://en.wikipedia.org/wiki/ADV_Ocean_Shield), de nehéz nem arra gondolni, hogy a tengeren hánykolódó menekülteknek ez elég ijesztő látvány lehet. 

Idén nem volt annyi ember mint tavaly, az idő volt borúsabb, vagy kevésbé volt hirdetve. Pedig volt rockzenekar is

DJ Navy akcióban

meg jazz-zenekar is.

3 óra után már a Parramatta hajót nem lehetett megnézni, csak a Ballaratot. De tök egyformák.

Van ám szelektív hulladékgyűjtés a hadihajókon is. Szintén figyelemre méltó a fenderek mérete.

Végére legyen itt egy pár kötél-kö(l)tészet kompozíció.

Ez nem az a Newcastle. Nem 'upon Tyne', hanem itt van Sydneytől két és fél órás vonatútra. Persze nem kimondottan túrista célpont. Azért is mentem mindig csak félútig (Cowan, Berowra, Brooklyn). Csütörtök reggel azonban nekivágtam  a teljes útnak. Az utazás apropója, hogy összeraktunk egy matematikai konstrukciót, amiről 10 évig azt hittük, hogy régi. De aztán csak kibukott, hogy akárkivel beszéltem nem volt világos nekik. Az iráni kollégám, akivel csütörtökön szoktunk összejönni egy kis együtt gondolkodásra, fogalmazta legőszintébben, amikor is ránézett a definícióra és azt mondta "What the f**k is this?!?!" Szóval a dolog újnak tűnik, ezért próbálok minél több matematikussal beszélgetni, hátha már látták valahol. Az összausztrál konferenciáról ismerős arcok közül kiválasztottam egy csoportelmélészt, aki ráadásul igen vicces figura... (mint utóbb kiderült mindig is színész akart lenni).

Szóval írtam egy emailt Murray Eldernek a newcastle-i egyetemről, hogy ráér-e egy beszélgetésre, ha igen mikor. Jött is a válasz:"Jó ötlet, gyere csütörtökön, akkor lesz egy szeminárium is, utána vacsora, maradj péntekig a hotelt fizetem."

"Ööö" - mondtam - "jó! Bankot raboltál, hoteltulajdonos vagy, esetleg megmaradt pályázati pénz?" Válasz helyett a hotelfoglalás visszaigazolása jött. Adott útbaigazítást is, Broadmeadownál leszállni, 226-os busz, és a Maths Stop megállónál leszállni. Erről azt hittem vicc, de nem.

Valamint a kampusz is nagyon vagány. Nem parkosított, hanem beleépítették az erdőbe.

Tetszett a az oktatásjelző fény is.

11-re értem oda. Du. 4-ig tárgyaltuk a csoportok szorzatait, aztán volt a tanszéki szeminárium. Aztán bor és sajt, meg sör, meg szendvicsek. Ok, a szendvics az valami más eseményről maradt. De a bor és a sajt sztenderd. Annyira, hogy van saját címkézett boruk.

Lehet, hogy ez kell az erős matek tanszékhez??

Este elfoglaltam a  hotelszobát. Ami hatalmas plusz ilyen fura kategóriás, mert konyha meg mosógép is volt benne.

Aztán elmentünk vacsorázni. Utólag láttam, hogy egy Eurobar nevű helyen ettünk. Kérdeztem is, hogy mitől európai... "Hát pizzát ettünk, az nem elég?"

Másnap reggel még összefutottunk még egy beszélgetésre, aztán Murray ment az egyetemre, én meg elindultam vissza Sydneybe. Íme a reggeli nyomott arcok.

Indulás előtt fotóztam még egy pár vicces táblát. Ezek a vidéki kisvárosi ausztrál vasútállomások tüneményesek. A kijelző energiatakarékos.

Ez meg egy figyelmeztetés, hogy a visszefelé úton nem minden kocsiból lehet kiszállni. Rövid a peron.

Valamint láttam bozóttüzet is a vonatból. Pedig még nem is száraz az idő.

Szóval jó kis látogatás volt ez. November végén megyek ismét, akkor egy matematikai vizuálizációs konferenciára. December elején meg Murray szervez egy csoportelméleti találkozót, amire már le is foglalt a hotelszobákat egy szörfös parton. :)

17788 lépés, könnyű 13 km-es túra a Royal National Parkban. Bundeena-Marley Beach és vissza. Persze előtte a szokásos vonat le Cornullába majd kompozás a 73 éves hajóval.

A túra Guillaume meglátogatásával indult. Ő a cider-man, azaz aki az italt hozta az egy hónappal ezelőtti tengerparti búcsú BBQ-ra. Történetesen Bundeena-ban lakik. Vittem neki egy üveg bort köszönetképpen. Mellesleg 3D-s hangmérnök és az óceán hangját meg a madárdalokat rögzíti. Hát ilyen népek élnek arrafelé.

A kitűzött cél a homokdűnés Marley Beach elérése volt, aztán ott hosszas hullámfigyelés. Szemben az előző két alkalommal történt átrohanással. Nagyon jók ezek a hullámok, pedig nem volt nagy szél.

Így volt idő körbejárni a dűnéket. Ahol lapos, ott víz szokott lenni.

Néhol van is víz.

Ez a fűféle próbálja megfogni a homokot több kevesebb sikerrel.

Jó lett volna még jobban körbejárni a terepet, de gondoltam jobb lesz annak utánanézni miféle állatok élnek homokban. (Itt bizony elvitte a szél a kalapot, de futást nem örökítettem :])

A tengerparton is volt egy két érdekesség. Íme például a portugál gálya ausztrál változata, a kéküveg (bluebottle):

Megfogni persze nem fogtam meg. Volt még egyéb medúzadarab is.

Ezeket sem tapogattam meg...

Az érdekes élőlények sora ezzel nem ért véget. Melegszik az idő, egyre mozgékonyabbak a kígyók. Itt van például ez a nem kicsi példány. Még nem tudtam beazonosítani, hogy milyen fajta, de ennek már szorítása is lehet.

Talán a második képen jobban érződik a méret. Közeli képet ne várjon senki. Szerencsére sokat nem törődött velünk. Ezzel szemben egy apró bébikígyó nyilvánvalóan támadóállásban volt, amit megint nem fotóztam le közelről, inkább továbbmentünk, mondván ezt a viselkedést nem lenne jó nagyobb kígyótól látni.

Visszafelé menet Ryoko, az egyetlen csapattag csendesen megjegyezte szokásos japán szerénységgel, hogy van valami a vízben. Hát mondom az egész óceáni élővilág benne van a vízben. De szerinte ez delfin. No akkor megláttam már én is. Hát ez delfinnek kicsit nagy, de bálnának jó lesz. 

Igen, az a két fehér pamacs vízfelhő. Ennél többet persze nem látni fent a sziklákról, de végre a bálnales is sikeres volt.

Továbbra is lenyűgözőnek tartom a sziklarajzolatokat. Íme csak egy példa...

... a tízóraizó helyről.

Visszafelé hihetetlen mennyiségű embert bezsúfoltak abba a kis hajóba. Szerintem messze többen voltak a fedélzeten mint ahány mentőmellény. Ezt a Circular Quay-n biztos nem csinálnák meg.

Délután 5-kor már itthon voltam, kellemes fáradtsággal. A jó levegő garantált hatása: ledőltem egy kicsit olvasgatni. Két oldalig jutottam.. Még szerencse, hogy este 7-re beállítottam az ébresztőt, hogy a vacsoráról ne maradjak le.

Napi 10000 lépés, vagy ennek megfelelő mozgás a cél. Amolyan egészséges életmódért mozgalom. 5 fős csapatok vannak az egyetemen, és nem tudom hány nap alatt kell megtenni 1000 kilométert. Parrammatta-Pinnaroo a távolság. Ez utóbbi egy kis település Dél-Ausztráliában. Ezen, meg azontúl hogy bármely kiejtés mellett ez bizony érdekesen hangzik a magyar fülnek, nem tudok róla semmit. Alighanem kezdőbetű alapján választották. Tavaly Bankstown-Ballarat volt a virtuális táv. Nem is ez a lényeg. 

Vettem egy lépésszámlálót. Aprócska kütyü, övre kapcsolva vidáman kattog és számlál. Ez az egy szín volt. Suzanne meg is jegyezte, hogy ez a női modell. Szerintem csak meg akarja szerezni, hogy lemérhesse az iskolán belül mennyit lépked, mert hogy a munkahelyre ingázás neki csak az utca túloldalára történő átmenetel.

Rögtön le is mértem hányat lépek amíg elmegyek az egyetemre meg vissza. Pont 10000. Na, mondták, akkor te jó csapattag leszel. :)

A lépések regisztrálása webes felületen teljesen becsület alapon történik. Tavaly állítólag volt is egy csapat, akik fölényes különbséggel megnyerték. Matematikus kollégáim persze kiszámolták, hogy hogyan lehet annyit menni. Az eredmény: sehogy. Ilyen is van.

A weboldal szerint  összesen másfél millió lépést kell tennünk. No, ez ismerősen hangzik. :) Ezek szerint kis országban is vígan lehet menni 1000 kilométert, csak nagy országban nem kell kacskaringózni.

Jön a nyár, még nem a legérettebb, de már most is nagyon finom a mangó. Vettem is egy ládával.

Persze fele-fele bizniszben, 16-ot lehet én sem ennék meg pár nap alatt. Bár a nyolcból már kettőt meg is ettem. Gondolom a nyolcadik után végre már fogom tudni hogy a legjobb felvágni.

Külön protokollt terveztem az evési sorrendre. Enyém a felső két sor, Suzanne-é az alsó kettő. Mindig a legérettebb kell megenni, bármelyik részben legyen is. Ha a másik részen van, akkor helyére kell tenni egy zöldet. Suzanne azt mondta ez bonyolult. De mi van ezen bonyolult? Mindegy, legfeljebb csak én eszem az érettet.

Hm, lehet kellett volna egy fotót csinálnom a belsejéről is. De amikor az ember nyakig benne van a mangókaszabolásban, akkor nem veszi elő a fényképezőt...

Kicsit elszaladt a szekér a munkával. Az elmúlt hét napban gyakorlatilag folyamatossá vált. Szauna helyett futás van, mert az kevesebb idő, valamint hétfőn az is megtörtént, hogy a hajóutat is munkával töltöttem, nem olvasással. Pedig ez nagy szó.

No nem mintha ezzel valami baj lenne, csak kicsit megbillent az egyensúly. Persze a munka maga továbbra is kellemes. Pl. csütörtökön megint átmentem Balmain-be hogy Roozbeh-vel dolgozzunk kedvenc kávézójában. Ritkán szoktunk magánéleti dolgokról beszélgetni, de azért csak feltűnt, hogy rendelés nélkül grátiszba kapjuk a narancslét, a második chai latte-t, meg sütit. Szóval megkérdeztem, hogy milyen kapcsolatban van a tulajdonosnővel... no nem mintha nem lett volna egyértelmű...

Persze az extra kalóriát le kellett aztán sétalni.

  Azt is lefotóztam, ahol most lakik, plusz ezt a képbe belkerepülő madarat is.

A hétvégét a hétfői előadás megírásával töltöttem, miközben Suzanne túrázni-kempingezni ment. Igen, teljes szerepcsere. Duke of Edinburgh-t csinált az iskolával. Ez amolyan brit hagyomány iskolai túrák szervezésére. Ha valaki sokat csinál ilyet, akkor az beszámít az érettségijébe vagy mibe. Meg ennek köszönhető, hogy megy az ember a vadonban, sehol senki, egyszer csak szembe jön negyven iskoláslány tetőtől talpig felpakolva. A semmiből előtűnő vidám apácákra persze ez sem ad magyarázatot.

Apropó felszerelés. Mivel Suzanne először ment túrázni, nem lévén felszerelése a bakancson kívül, így alaposan ki kellett stafírungozni. Adtam neki hátizsákot, hálózsákot. Reggelire müzlit, tartós tejet. Mire minden belekerült, addigra lett súlya a hátizsáknak. Mondtam neki, legyen esze, csupa diák lesz körülötte. Mindenkinek csak egy valamit kell odaadnia. Reggel mikor indult, még utoljára leellenőriztem, hogy megvan-e minden. Hát esőmenője nem volt. Mondtam tudok adni. Kicsit nagy, erősen izzadtságszagú mert futottam benne, de ezt részben elnyomja a beleszáradt esővíz szaga... amúgy jó. Elvitte, s jól is tette mert kaptak esőt is. 20km volt két napra, teljes felszereléssel föl-le, azért az nem rövid. Mikor vasárnap hazaért ledobta a hatizsákot és azt mondta: "Szültem gyermeket és csináltam Duke of Edinburgh-t! mindkettő nehéz volt!"

Szóval a hétvégi túraélményem kimerült a beszámoló meghallgatásában. No, majd igyekszem változtatni ezen.

Több vicces párbeszéd is elhangzik itthon a mindennapok során, egyrészt mivel humoros népek vagyunk másrészt mivel nem anyanyelvem az angol, így vannak grandiózus melléhallások. Például az alábbi. A továbbiakban S - Suzanne, A - Attila.

Szombat, délutáni alvásból ébredve jövök ki a szobámból. Suzanne a konyhában tevékenykedve némileg szemrehányó tekintettel megjegyzi

S: Na tőled aztán sikoltozhat az ember...

A: Hát ez igaz. Felőlem aztán lehet sikoltozni. Főleg mikor jó mélyen alszom, akkor aztán végképp szabad a pálya. De miért is érezted szükségét a sikoltozásnak?

S: Két indiai bányász átrepült a lakáson. Berepültek a nappaliba, végig a konyha mellett a folyosón, majd az én szobámba és onnan kirepültek.

Ez tagadhatatlanul elgondolkoztatott.

A: Tyű a mindenit, ez aztán tényleg jó sikoltoznivaló... De az azért érdekelne, hogy ezek a bányász emberek ezt a repülés dolgot mi módon oldották meg? 

Itt persze kibukott, hogy nem "Indian miner", hanem "Indian myna" az alábbi madár. :]

Vasárnap ismét Cronullára vonatoztam volna, ha lett volna vonat. Így buszozás lett belőle, ami egyénként gyorsabb, mert van közvetlen Central-Cronulla vonatpótló busz. Itt is mint Londonban minden hétvégén leállnak a város egyik felében a vonatok, hogy rendbehozzák a síneket. Mindegy, így volt alkalmam alaposan végignézni azt az útvonalat amit múlt héten üveglapsimogatással töltöttem (iphone navigálás).

Az újabb vizit apropóját az adta, hogy végre a helyi kapcsolat is ráért egy pár órára, így abszolút megbízható idegenvezetést kaptam. Az első megálló a kurnelli olajfinomító volt.

Bec ugyanis itt dolgozik. Ez a program persze opcionális volt, de én ragaszkodtam hozzá. Gyerekkor, egercsehi kőszénbánya, műhelyek, aztán Stalker, szóval bármennyire is szörnyű, szívemhez közel áll az indusztriális tájkép. :)

Aztán kimentünk  a Botany Bay kurnelli oldalára. A szokásos visszakép:

Íme a csővezeték amin bemegy a nyersolaj. Állítólag simán ráhegesztenek foltokat akkor is ha nem üres a cső. Csak menjen benne az olaj, akkor hűti a csövet.

Itt van Cook kapitány első kikötési pontjának az emlékoszlopa. Persze aztán innen átmentek a telepesek a Circular Quay-re (mer' ott jobb a Fish&Chips, haha :)

Aztán jártunk egyet a sziklákon, ahol majdnem beszorított minket a dagály, de végülis száraz lábbal megmenekültünk. No, megvolt az izgalom is.

Persze ez nem volt túra, csak afféle kirándulás. Kocsival ugráltunk egyik helyről a másikra. Az utolsó állomás persze az óceán volt, ahol most igen nagy hullámok voltak.

Érdekes szikla volt itt is bőven, itt van például egy "meghajlított".

Valamint egy szintén érdekes roncs. Ennyi marad pár év után egy teherautóból a sós-párás levegőn. A gumi bezzeg bírja.

Na, hogy ne ez legyen az utolsó kép, íme a kilátás az elő-ebédelő (gyümölcs) helyről.

Ja, Cook-ról jut eszembe. Képvicc 2 héttel ezelőttről.

cooka

A vasárnap költöztetéssel kezdődött. Szandrának kellett hirtelen dobbantania az előző helyről. Gurított is a reptérről valami a célnak tökéletesen megfelelő, de egyébként minden tekintetben szürke  járgányt. Ezt aztán megpakoltuk a cuccal...hm... félig. Tisza túrás tapasztalattal még ennyit bele lehetett volna pakolni. Mindegy, így is rendkívül érdekes volt. Láthattam két különböző albérletet két különböző suburb-ben, meg gyakorolhattam a Sydney-ben navigálást. Mi sem jellemzőbb, hogy miután megjegyeztem, hogy nekem a fejemben már Sydney térképe, mondtam itt balra, majd 2 másodperccel később helyesbíteni kellett, hogy az utolsó balra, hát az valójában jobbra lett volna.. :]

A dobozmozgatásért cserébe Szandra kivitt a Bronte beach-re, ami nem túl nagy, de elég jól néz ki.

Itt ugyanis Chris búcsú barbie-jára voltam hivatalos. (szörnyű ez a barbie szó, de hát errefelé így hívják). A part mögötti füves részen a helyi önkormányzat nagy betonalapú elektromos sütögetőket épített, amin a park látogatói megsüthetik amit hoztak. No ennek nekiszaladok mégegyszer mert én sem hittem el elsőre. Bronte-n nem csak padok vannak a parkban hanem elektromos tűzhelyek is. Afféle nyilvános konyha.

A kaja után előkerült egy hordónyi cider, ami megint egy újabb típusa az otthoni italkészítésnek. A bolti ciderrel ellentétben ez egyáltalán nem volt édes.

A hűtés miatt van kukába állítva. Nyomtak bele egy patront és már lehetett is csapolni.

Az idő szép volt, az árnyékban még hideg a napon meg már meleg, de délután egyre inkább a napon volt jobb. Kora estére át is kellett települnünk a domboldalra (nem kis feladat volt a cideres hordót stabilizálni a lejtőn).

Aztán mikor a nap lement, betepültünk az egyik part házba, az egyik srác ugyanis ott lakik. Tengerpartra néző ebédlő, furdőkádba állított szörfdeszka, szóval van élet a Bronte beachen.

Ö...izé... még egy laptop. De van magyarázat... Ugye azt mondtam utoljára, hogy nagy csalódás az ultrabook kategória, élen a főkolompos MacBook Air-rel. Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy nem véletlenül nem alumíniumból készül a WC-ülőke. Ui. a fém vezeti a hőt. Ha hűvős van akkor a laptop csuklót fagyaszt, ha meg csinál is valamit a gép, akkor izzaszt. Persze nem a vacak recsegős ropogós plasztik mellett kardoskodtam. Igazából nem volt ötletem.

Volt a Lenovónak. Karbonszál. Lenovo Carbon X1. Mikor megláttam, no ez instant get, gondoltam. Kivételesen Ausztráliában is kiadták még augusztus végén, megelőzve Európát is. Már két hete ezt a gépet nyúzom.

A vásárlás nem volt problémamentes. Bár kéthetente fizetnek, de agresszív lekötési stratégiám miatt nem sok pénz szokott lenne a számlmoán. Plusz a konferencia ügyben is én fizettem ki a hotelt előre. Osztottam szoroztam majd mondtam, Suzanne-nak hogy itt a remek alkalom arra hogy szerezzen egy üveg bort, lakbér-fizetés-halasztásért cserébe. Belement.

Lenovótól sikerült kibulizni az oktatási kedvezményt, de a Microsoft adótól még mindig nincs szabadulás. Agyaltam is rajta, hogy hogyan kéne lementeni a Windows-t, hogy ha esetleg kell valamire később. Aztán addig variáltam, hogy sikerült véletlenül (tudatalatti?) legyakni az összes windowsos partíciót. :] Volt, nincs. Egy gonddal kevesebb.  

Lényeg, hogy a gép nagyon jó. A billentyűzet az egyik legjobb, a tapintás kellemes, van rajta pöcökegér, könnyű. Szerintem ezek számítanak leginkább, hisz mindennapos használati tárgy. A technikai paraméterek ma már igazából lényegetelenek. Öröm rajta dolgozni, nem tökéletes, de ez az eddigi legjobb laptop amit valaha használtam. A konferencián sem volt párja. Hát igen, fontos az, hogy az embernek márkás gatyából lógjon ki a segge... :)

Az ingyenes kiszállítás olyan is amennyibe kerül. Lehetett követni interneten a csomagot, de az ottani információ szerint 8 darabból állt és 21.5 kg-ot nyomott. Nesze neked ultrabook. Valamint láthattam, hogy vasárnap estére már átment a vámon a sydney-i reptéren, de csak péntek reggel hozták ki.

No, véget ért az 56. (nekem persze csak második) éves összausztrál matek konferencia. Bár ez a konferencia stílus nem a leghatékonyabb, párhuzamos szekcióból néha 14 is van, de ez most igen jó volt. Engem az algebra, logika, csoportelmélet, kombinatorika vonzott. Így is néha nehéz döntés volt, hogy melyikre menjek be.

Nagy pozitívum, hogy az előadások nagy része követhető volt. Erre több magyarázat is lehet:

1. Kezdem érteni a matekot (nekem ez a változat tetszik).
2. A ballarati egyetem blokkolja a wifit az előadótermekben. Így az ember figyelmét teljes egészében az előadásnak  szentelheti. Ez akkora változást jelentett, hogy a hotelben sem foglalkoztam az emailekkel. Ha valaki gyors választ várt a héten, no annak bocs.

Ballarat egy kisváros, ausztrál mértékkel történelmi, de igazából csak a 19. századi aranyláz jelenti a nagy eseményt. A hotel is amolyan barakk-dizájn, bár a sátrak szerintem csak díszlet.

Már az furcsa, hogy egy ilyen kisvárosnak saját egyeteme van, de ezt még tudták fokozni, ui. az egyetem vagy 7km-re kint van a városból. Így mindennap buszoznunk kellett.

Vicces volt a matematikusokkal megrakott busz. Tetszett ez hétfőn a buszsofőrnek is, mikor látta, hogy az utasok kíváncsian tekergetik a fejüket, hogy hol lehet az az egyetem, megállt egy teljesen elhagyatott megállóban és azt mondta: "Itt van!". No erre elkezdett a tudósnép iljedten leugrálni, majd a sofőr mondta, hogy "Nem itt van, csak vicceltem! :)", majd egészen az egyetemig ezen kacagott. No itt se mennek a szomszédba egy poénért.
 
A buszozás arra is jó volt, hogy afféle modern Szókratészként matek-filozófiával terrorizálhattam a matematikus utasközönséget. Leülve egy szabad ülésre... "Jó reggelt! Szép ez a napsütés, jó volt a reggeli a hotelben? No akkor nézzük ezt a kérdést: véges vagy végtelen a matematika?", vagy "Berakok egyenként 10 golyót az urnába. Majd kiveszem az elsőt. Berakok újra tíz golyót. Kiveszem a másodikat. És így tovább végtelenszer. Mennyi golyó van az urnában? Végtelen, hisz mindig 9 golyó kerül be nettóban. Vagy üres?, hisz mindegyik golyót kiveszem előbb utóbb.. Ugye nagy szívás ez a halmazelmélet..."

Ausztrália furcsán nagy. Úgy nagy, hogy közben kicsi. Nagy az ország de minden csak néhány vékony partmenti sávon történik. Jól látszik ez az ausztrál matematikus közösségen is. Azt nem mondom, hogy családias, de az egész társaság befér egy kisvárosi hotel fogadó termébe. Nyilván másodjára már kevesebb volt az ismeretlen arc.

Ejnye, honnan ismerős ez az arc? Hol láttam már ezelőtt? ;)

Szóval sűrű 4 nap volt ez, még futni sem volt idő. De most majd jön egy hosszú hétvége, talán sikerül visszaállítani a normális(abb) életritmust.

Persze ehhez előbb még vonatozni kellett egy napot. 4:30-as ébredés. Nem lévén a hotelszoba tévéjét állítottam be ébresztőre.. Tökéletesen működött. Bár talán apróbb hiba, hogy az ébresztőt nem töröltem, szóval a következő vendégnek lesz egy jó ébredése.. :)

Taxival nem foglalkoztam reggel, egy jó félóra hajnali séta a vasútállomás. Rendesen neki kellett vetkőzni a gyaloglásnak a melegfront miatt. A hét elején tiszta Anglia időjárás volt.

A 6:15-ös munkásvonattal mentem be Melbourne-be. Reggeli, majd újra a nagy vonatút.

Továbbra is nagyon tetszik, gondolkodok, hogy milyen ürüggyel lehet még párszor megcsinálni ezt az utat. A vonat most is tele van, de nem kell aggódnom a társalgás miatt. Ha valaki le is ül mellém csak ránéz a lapjaimra, hogy miket firkálok (szerdai előadásra készültem, csoportok szemidirekt szorzatai), na szóval tuti nem szól hozzám.

Ugye Melbourne Sydneytől nincs messze... ha az ember európai készítésű atlaszban nézi Ausztrália térképét és nem figyel a léptékre. A két város között ugyanis van majdnem 1000 kilométer. Reggel 7:42 kor elindul a vonat és este 7-re már ott is van Melbourne-ben.

Naná hogy dízel! Macerás lenne 1000 km-t végigdrótozni.

Az út maga egyébként lenyűgöző. Sydney után felkapaszkodik a hegyekbe. Kanayarog ide-oda, föl-le. A kapaszkodók néhol érezhetően megfogták a mozdonyt. Nyilván a vasút mellett azért folyamatosan lehet látni civilizáció nyomait, főleg farmokat persze. Birkában a hagyományos piszkosfehér, tehénben a fekete a divat.

A Southern Line nem megy keresztül Canberrán, mint az előzőleg hittem. Andrew még szombat este írt emailt, hogy Wagga-Waggát és környékét jól nézzem meg, mert az a szülőföldje. Vasárnap este mikor megérkeztem, válaszoltam is, hogy tényleg van ilyen hely, bár név alapján inkább valami viccnek. Bár az még nem az outback (az a nagy lapos poros valami ami Ausztrália nagy része), de elég furcsák ezek a kisvárosok és mára már pusztuló falvak. Elköltöznek az emberek, mert egyre nagyobb mértékű a mezőgazdaságban a gépesítés és csak a nagy farmok versenyképesek, a családi vállalkozások megszűnnek. Volt is egy állomás, Binalong, bedeszkázott ablakokkal. Elég szomorú látvány.

Nyerő volt viszont a  The Rock, egyszerűen csak "A Szikla" nevű hely, egy érdekes sziklaformáció tövében.

Képeket nem nagyon csináltam mert a vonatból nem nagyon lehet. Egyrészt elmosódik, másrészt tükröződik az ablak. De legyen itt egy kép:

Ez már Victoria állam, ami jóval zöldebb és talán ezért jóval európaiabbnak tűnik.

Az utazóközönség fő szórakozása a büfézés. Adnak kis összehajtható dobozkát, amit aztán jó tele lehet pakolni enni és innivalóval. A hangosbemondóban bejelentik, hogy éppen milyen meleg kaját rendelni, aztán a büfés körbejár kiosztja az elővételi jegyeket (csak annyit melegítenek, amennyit eladnak), aztán újra bejelentik, hogy mikor lehet érte menni. És ezt a rituálét végigjátsszák ötször az út során.

Pedig szerintem a tájkép már önmagában szórakoztató. Nekem is az előadást kellett volna írnom, de nem tudtam betelni a látvánnyal. Majd mikor mégis elővettem a gépet, akkor is inkább kutatás lett belőle mint előadás írás.

Melbourne érve már sötét volt. Hamar kiderült, hogy vonat tovább nincs Ballarat felé, hanem buszok vannak helyette. Viszont elértem a korábbit, a 19:12-est és nem kellett várni a 20:47-esre. Az öröm nem tartott sokáig, még a mélygarázson belül a fordulóban lerobbant a busz. Hát mondom Egri-Nagy utazik, nem várható, hogy minden flottul menjen. Kaptunk persze vonatpótló-busz-pótló buszt kb. 20 perc alatt. Addig szemügyre vettem az itteni buszokat. Lőttem is egy képet egy kéttengelyesről buszos Attisnak.

Én is elkövettem persze a lépték hibát. Ballaratról úgy gondoltam hogy az csak ott van Melbourne mellett. Hát ja, de az még mindig egy másfél óra autópályán. De így is nagyon jó időt mentem, 21:45-kor már elfoglaltam a hotelszobát.   És végre nekiállhattam befejezni a másnapi előadást...