Ausztrália beszámolók Hajdú Dani kérésére. No ilyen fejjel lefelé! Meg most ennyi itt az idő:
Van több kép is itten: fotók
lentalant = down under, és nem a lantot tettem le
tchangalo:
Állítólag lőnek vele minden délben, de előadás közben nem hallottuk a lövést, így közvetlen bizony... (2014.09.23. 12:26)Newcastle, Fort Scratchley
Sir:
Nagyszerű jó éjszakát!
Végre!
Pelikánok, hajók, műköves ösvénnek, meg vaslépcsős izék...
Jó kép... (2014.06.05. 23:27)Port Stephens hétvége
NGGR:
az egész milyen?
milyen érzések, hangulat, érzet?
mármint ósztrália.
kicsit sajnálom ezt a folk do... (2014.04.13. 20:00)Shinkanzen
Sir:
A cseresznye fák virágzása is éppen belefért? (2014.04.09. 09:08)Japán, további képek
Szombaton reggel 8-kor újra Cronulla. Immáron harmadjára, de hát vonzó a hely. Most egy kirándulás volt betervezve Szandrával. Csak átkompozni Bundeena-ra ott járkálni. Nem hiányzott a teljesítménytúra, mert bevásárlás közben múlt héten sikeresen megfáztam. Jó idő volt, póló, rövidgatya, flip-flop. A hibát ott követtem el, hogy így mentem vásárolni is. A bolt ugyanis hideg... Megint a légkondi...
Szóval séta közben inkább a na üljünk itt le nézelődni, vagy lábat homoktalanítani, vagy csak mert frankón le lehet teríteni a pokrócot motívum dominált. Nem voltam erőm teljében, de a napkúra jó ötletnek tűnt. Szintén előny, ha az ember blogos ismeretséggel csinál együtt valamit, hogy nem kell leírni, csak linkelni. Íme:
Hajóügyben egypár kiegészítés. Az öbölben olyan tiszta a víz, hogy kb. 5 méterig simán lelátni. Ráadásul apály is volt. Amikor azt felfedeztem, a hajó orrából kihajolva néztem a halakat a vízben. Mint akit odacsavaroztak. Igazi Lucy Pevensie stílusban.
Amikor visszakompoztunk Cronullára, a vitorláshajókat stírölve Szandra megjegyezte, hogy szerinte a vitorlázás annyira nem jó cucc. No, ezért cserébe kapott egy közel egy órás monológot a vitorlázás szépségeiről és fortélyairól. Ez azért érdekes, mert nagyon minimális tapasztalatom van a vitorlázásról. Viszont az elméleti úton kiküzdött tudást azonnal tudtam illusztrálni (valójában ellenőrizni) hiszen a Cronulla jacht club gondolom szokásos szombati házi versenye épp akkor zajlott. A spinakker rejtelmei meg a széllel szemben haladás... Aztán mikor végetért a verseny, akkor hazaindultunk. Nekem még meg kellett írnom a hétfői előadást. Persze aludtam egyet délután...
Egy éve szeptemberben 20-án érkeztem ide. Ez persze nekem eszembe nem jutott volna ha Suzanne be nem jelenti, hogy akkor csütörtök este jön Anthony, és akkor ünnepi vacsora. Mondtam, hogy vacsora ok, de nem vagyok az a nagy évforduló ünneplő. Végül megegyeztünk, hogy akkor neki a félév végét (vagy negyedév) ünnepeljük. Velem lehet beszélni. :)
A vacsora nem itthon volt, hanem átsétáltunk egy két sarokkal arrébb lévő vendéglőbe. Természetesen halat ettem. Pisztáciadarabokkal kirántva.
No, ez most csak ennyi.. Írnom kell a hétfői előadást.
A szombati taposós túra után valami nyugisabb program következett vasárnapra. Modern művészeti kiállítás egy szigeten, ingyen komp, miegymás. Szandra már leírta itt, nem ismétlem meg, csak egy pár installációt emelnék ki.
Az abszolút kedvenc egy berendezett iskolai tanterem volt, ahol az iskolapad fölé projektorok voltak rakva és a tankönyvre meg a padra irka-firka volt vetítve. Mindenféle bonyolult gépek, csata a kékek meg a feketék között. Pont olyan rajzok amikkel én is töltöttem az időt suliban annak idején. :)
A hatalamas polisztirén láncok is elég jól néztek ki a régi gépekre ráterítve. Ezt is elég jó buli lehetett építeni.
Na meg a széthajtós-kivágós-színespapíros szoba is elég jó volt. Bár sorba kellett állni, mert nem engedtek be sok embert egyszerre.
És ez mind pisztolyból, géppisztolyból, meg töltényből van. Imígyen:
Egyébként ez az egész Cockatoo sziget csak egy jó nagy marketing-trükk. Lepukkant üzemek, gyárépületek mint túristalátványosság. Hm.. és még kempingezni is lehet itt... Hát ezt azért viccesnek találom. Nem véletlen, hogy bár nap mint nap látom hajóról a szigetet, ezelőtt még nem voltam rajta.No jó, egyszer, mikor az egyik katamarán kipurcant még az olimpiai parknál és így három hajóútból lett összefoltozva a Parramatta-Circular Quay táv. Akkor kiszálltam egyszer 5 percre.
De az étterem a sziget tetején, na ez megérte a pénzt. Könnyű ebéd (na ja, az adagok kicsik) fantasztikus rálátással az öbölre, ahol szokás szerint mindenféle vízi járművek mindenfelől mindenféle irányba közlekednek...
Péntek este beszaladtam a városba, a 3 bölcs majom nevű pub-ba, ahová Szandra hívta össze az ismerőseit, hogy megünnepljük munkába állását. Felhőtlen boldogság. Én még így embert nem láttam ennyire örülni annak, hogy dolgozhat. Meg is ittam rá két sört, de aztán jöttem hazafelé, mert szombat korán kellett kelni.
A két héttel ezelőtti túra ismétlése, csak most a 2 napos táv egy nap alatt. Hazaértem, de aludni persze csak sokára tudtam még a pénteki izgalmak, meg a másnapi nagy túra öröme miatt. Mikor Nabillal (technikus srác az egyetemről) eldöntöttük ezt, akkor meg is hirdettük rendesen, de az emailben azért tisztáztuk, hogy távra 2x, szintkülönbségre meg 3x annyi mint a szokásos túra. Eredmény... Hm.. senki nem merte bevállalni. :] Nabilt megfenyegettem, hogy ha nem ér oda időben, akkor csapódok egy másik csapathoz, nem várom meg. Mindezt úgy tálaltam, hogy csak egy komp van reggel (pedig óránként jár). Meg is ijedt rendesen, már 7:50-kor ott volt, ugyanakkor mint én, pedig a komp csak 8:30-kor indult. Így volt idő körbefotózni.
A vitorlások már várják a nyarat.
S íme az Aussie színekben pompázó meglehetősen idős fából készült komp.
9-re átértünk Bundeena-ba és nekivágtunk a távnak. A nap sütött, de a szél is fújt, gyakran szembe. Viszont a tengert sokkal érdekesebbé tette.
A vízpermet feljött az 50 méteres szikla tetejére is, és elég nagy hangja volt a hullámverésnek. Mondtam is Nabilnak, "Szeretem a természetet, de kicsit nagy itt a zaj...", mire jött is a megjósolható reakció: "He?? Mit mondasz??"
A sajtsziklát alaposabban körbevizsgáltam most. Azonkívül, hogy két méterről már sajtnak látszik, van még egy különlegessége. Döbbenettel vegyes csodálkozással vettem észre, hogy egyszerűen le van szakadva, csak éppen tartja alulról egy másik szikla. Itt látszik a törésvonal.
Nabil ezt a leszakadás dolgot ekkor még nem tudta.. :)
Ha már kövekről van szó. Itt van két különleges formáció.
Az ebédünket 4 óra menetelés után du. 1 órakor a Garie Beach-en fogyasztottuk el.
Innen nézve a felső végén, a füves részen. Török illetve fél-lótusz ülésben (a nyújtás miatt) szemünket a hullámokra szegezve majszoltuk a szendvicseket. Ui. volt egy pár szörfös, és azok a népek igen komolyan veszik a partról nézelődők szórakoztatását. :)
A táborhely most teljesen üres volt.
No, ennek a képnek meg az a különlegessége, hogy miután meglett, léptem kettőt és láttam egy kb. méteres viszonylag vastag fekete kígyót, hm, bekígyózni a magas fűbe. Hát akkor ez nem kamu. Ezek léteznek. Azért az megnyugtató, hogy udvariasan menekült. :/
A kígyómenekülés boldog túlélője a pálmaerdőben.
A pálmaerdő kicsit olyan mint otthon a telepített fenyves. Csak a teteje zöld.
5-re értünk az otfordi állomásra. Tehát 8 óra alatt volt meg a teljes táv, bár ebből csak 6.5 volt a tiszta gyalogló idő. Mindenestre Nabil megmondta: "Na ezt nem fogjuk minden héten csinálni."
Paradox módon az egyetemen sosincs idő munkára. Mármint ami a tényleges kutatómunkát, a matematikai problémamegoldást jelenti. Ezért kedden átmentem Andrew-hoz, aki a Dulwich hill városrészben lakik viszonylag népes (3 gyerek) családjával. Persze kedd délelőtt senki sincs otthon, szóval zavartalanul dolgozhattunk. Amit meg is tettünk. Dialógusok a matematikai csapatmunkában gyakran hasonlítanak egy Monty Python jelenetre, de erről majd később..
A munka egyik szünetében megmutatta a fára épített kis házikót. A fa kicsi, szóval nem az a nagy magasság, de a gyerekeknek így is nagy élmény lehet.
Van ám élet a kertben. Ez itt egy cookaburra madár. Egy fiatal példány.
Ez meg az öregebbik macskájuk. (a puzzled cat :)
A fiatalabbik macska komoly sikereket ért el a vadászatban, azért raktak egy csengőt a nyakába (mondván biztos kedveli a kihívásokat :)
Ebédre frissen sült kenyeret ettünk, de nem csak a kenyér készül házilag, hanem a sör is.
Kaptam is elvitelre egy üveg sört, amit vacsoránál nagy kedvvel el is fogyasztottam. Mindig is szerencsém volt a főnökökkel.
A hétfői ebéd az egyetemen Matematikai Kutató Ebéd. Azaz a parramatta-i matematikusok délben összegyűlnek, mindenki hozza az ebédjét, aztán egy szerencsétlent kiválasztunk (mivel ő csak később eszik), aki vagy a saját kutatásáról beszél, vagy valami érdekes cikkről, vagy valami egyéb matekhoz kapcsolódó dologról.
No, ennek a hétfői eseménynek én vagyok a szervezője. Ennél jobb kezekbe nem is kerülhetett volna. :) Gó még nem volt, de lesz hamarosan. Ma papírhajtogatás volt. Íme a legkitartóbbak:
Többszörös nekifutásra nekem is sikerült összehoznom, két hexaflexagont. Ez olyan, hogy hajtogatja az ember és az jön ki hogy több mint két oldala van.
Gyakorlatilag rendszeressé vált a mindennapi este 7 órás itthoni közös vacsora. Suzanne azt mondja, hogy egyedül egyszerűen nem vacsorázik. Mondtam, hogy ezen tudok segíteni, nincs ellenemre a rendszeres főtt kaja egy pohár borral. :) A desszertet általában én szolgáltatom (tipikusan szezámmagos lapocskák)... No, szóval a héten véletlenül magyar kaját főzött. Paprikáskrumplit. No jó, volt benne kuszkusz is meg csicseriborsó, de igazi jó paprikáskrumpli íze volt. Ez azért fura, mert azt kijelentette, hogy magyar receptet soha nem fog kipróbálni, nem akar versenyre kelni a több évtizedes hazai tapasztalataimmal.
A vacsoráknak köszönhetően teljes képem van egy katolikus lányiskola mindennapjairól. (Hál' Istennek nem lányiskolában voltam középiskolás ;). Valamint rendszeres irodalmi viták is vannak. Pl. most olvasta el második Terry Pratchett könyvét (Equal Rites) és letolt, hogy miért nem adtam oda neki hamarabb.. Szóval az ausztráliai tartózkodásom 3. pillanatában kirobbant irodalmi csata egyértelmű győzelemmel ért véget.
Valamint újabban állandóan regényötletek vannak a fejemben, amiket elmesélek, azzal kimegy a gőz és így nem kell ilyen úri huncutságokkal, mint regényírás, időt tölteni.
Az időt jórészt a matematikai küzdelmek töltik ki. Ezen a hétvégén pl. a 127, mint prímszám szívatott meg alaposan, és még nem világos, hogy miként lehetne visszavágni..Tudom, Mersenne-prím, ez lehet a trükkje.. ;)
Erről jut eszembe, az idei nagy-ausztrál matematikai konferencia (ami tavaly ittlétem második hetében Wollongongban volt) most Ballaratban lesz. Ez Melbourne közelében van. Ami európai kiadású térképeken a lépték miatt Sydney szomszédjának tűnik, de majdnem 1000 kilométerre van. Tipikusan repül oda az ember, de mivel itt Európával ellentétben a vonatjegy ugyanannyi mint a repjegy, így vonattal fogok menni. Így alaposan végig tudom stírölni a vidéket a két nagyváros között... Szept 23-28, szóval ez már nincs is annyira messze.
Szintén utazás, a nagy januári forróság elkerülésére, szökési terv körvonalzódik, ismét az északi félteke. No jó, nem szökés, de újabb angliai kódolási tábor figyel be... Angliából meg már nem kunszt hazaugrani.
Bár ezek még csak tervek, a jövő mozgásban van, de épp ezért aki tervezi az ausztrál látogatást ebben az időben (Vágó Úrról tudok), az szóljon, mert egyeztetni kell minél hamarabb...
A hétvégén megvolt az első kintalvós túra. Az idő tökéletes volt, gyönyörű napsütés, de így tél végén még elviselhető meleg. Cél: Royal National Park, Sydney déli határában. Mint kiderült ez egy gyönyörű hely, olyan mély bonyomást tesz az emberre, hogy már masfél nap után is fura visszatalálni az otthoni életbe.
Szombaton ébredés 5 órakor. Még napkelte előtt. Hogy kényelmesen meg tudjak reggelizni, meg letusolni. A 6:44-es vonatot kellett elérnem ami egy óra alatt levisz Cronulla-ba. Ugyanis innen indultunk először komppal aminek veterán Gardner 5LW dízelmotorja van. Íme.
A kompról majd máskor írok, az megér egy posztot önmagában is. A komp kb. 20 perc alatt ér Bundeena-ba, ami már a nemzeti park szélén van. Rögtön egy kitérővel kezdtünk, először a Jibbon Beach, majd a félsziget csücskében aboriginal sziklarajzokat néztük meg. Ízelítőnek itt egy béka meg egy kenguru:
A félszigetről visszanézve még látszott Sydney belvárosa. Ennyire kell csak eltávoldoni a várostól, hogy az ember tényleg kint legyen a természetben.
Aztán délnek fordultunk. Ebben a túrában az a jó, hogy rendkívül változatos a terep. Bokrok, magas sziklák, aztán homokos tengerpart hatalmas dűnékkel, aztán esőerdő, aztán eukaliptuszerdő, majd füves területek. Van itt minden. Bálnát viszont nem láttunk egyet sem.
Ilyen fotóból van egy pár, mármint hátulról hátizsákos. Elég jó erőnlétben volt mindenki, egy fotó kedvéért nem volt megállás. Az ösvényt általában nagyon könnyű megtalálni, de néhol azért le lehet keveredni róla. Ez azért probléma, mert hát ott van az ember előtt pár méterre az ösvény, de addig sűrű bokor van, amin át kell törni. Ez önmagában nem gond, csak hát ki tudja mi van a bokorban?
A tengernek gyönyörű kék színe volt. A sziklaalakzatok elég változatosak, elég lehengerlő tájkép.
Persze folyamatosan fel,le, fel, le...
Ez a "sajt" szikla teljesen hihetetlen volt.
Marley beach. Elég szívás ha a homok belemegy a bakancsba, elkezdi reszelni a bőrt. Ha meg mezítláb megy át az ember, akkor is minden átkelés után le kell takarítani a lábat. Legegyszerűbb ha az ember lassan, megfontoltan lépked a homokban.
A sokszínű tenger.
Wattamola feletti mesterséges gát. Itt ebédeltünk első nap. Ez viszonylag közel van egy parkolóhoz, így itt nem túrás emberek is megjelennek néha. Jött egy párocska, akik szemmel láthatólag romantikus kettesben akarták elfogyasztani ebédjüket, így nem kis küzdelem árán lejjebb húzódtak, hogy látó és hallótávolságon kívülre kerüljenek. Pedig hát tőlünk ugyan elfértek volna. Mindegy. Cserébe utánuk küldtünk egy népes és zajos indiai családot... :-]
Ez maga Wattamola, népszerű kirándulóhely, csak hát mivel kocsival is megközelíthető, így elég sok itt az ember.
Garie beach. Népszerű szörfös part. Elég meredek szerpentin ereszkedik le. Mikor leértünk a tenger szintjére mindenki hátizsákostul dobta le magát a földre egy kis pihenésre. Aztán arra jutottunk, hogy haladnunk kell ha nem akarunk sötétben sátrat verni.
..A tábrohely ugyanis egy teljesen civilizációmentes völgykatlan volt. Ezen az úton csak itt lehet táborozni, ez a nemzeti park szabálya. 5 dollárba kerül fejenként. Ezért cserébe van egy pottyantós budi.
Viszont ide nem lehet kocsival jönni, ide csak az jön aki elcipeli idáig a a teljes felszerelését. Az pedig este már nem partizik, hanem amikor besötétedik, akkor lefekeszik aludni. Egyébként gyönyörű holdfényes éjszaka volt. A vacsora bolognai volt kagylótésztával. Hogy mik elő nem kerültek a hátizsákokból! Pl. termosz-zacskóban vörösbor.
A vacsora után hosszasan beszélgettünk, bár elég hűvös volt. Aztán valamikor 10 óra magasságában egyszer csak valami hörgés a bokrok felől. Aztán valami nagy törtető zaj, megint hörgés, ágak roppanása. Meresztettük a szemünket, de nem láttunk semmit mivel nem zombitámadás volt, hanem csak egy vombat járta szokásos éjszakai körútját.
Helyesbítek. Nem csak gyalog, hanem kajakkal is lehet jönni.
Pálma erdő. Ezek a lehullott levelek veszettül csúsznak.
Nem annyira ijesztő amilyennek a kép alapján tűnhet, de tény hogy nem célszerű elhagyni az ösvényt.
Bec, aki szervezte a túrát és én is bizonyítékként hogy tényleg jártam ott.
No, onnan jöttünk. Visszatekintés az utolsó kilátóról. Kb. 30 kilométer volt kétnapra. Nem túl arányosan elosztva. 1. nap 23km, második nap 7km. Összeségében meg 1500m szintkülönbség. De azért így cipekedve ez elég jó menet volt.
Még délelőtt elértük az otfordi vasútállomást. Ez egy idilli megálló bent az erdőben. Ami nem is volt baj, mert csak kétóránként jár a vonat vasárnap, és pont lekéstünk egyet. Szóval volt idő megenni a maradék kaját... (A csapat nemi összetételére vonatkozó megjegyzéseket már bőven megkaptam mind itthon, mind az egyetemen. Így jön mindig össze. Na nem mintha panaszkodnék...)
Délután háromra hazaértem, zuhany után egyszerűen csak bedőltem az ágyba, és csak vacsorára ébredtem fel. Hát nem hiába, a jó levegő...
Magyarázni nem nagyon kell, hogy túracuccnak lennie kell. A bakancsot már régen megvettem, de nemrég egy könnyebb túracipőt is beszereztem a napi gyalogláshoz.
A héten viszont szisztematikus vásárlásba kellett fognom, hétvégén ugyanis bálnaleső 2 napos túra lesz. Így kell a sátor, a hálózsák, önfelfújó matrac, dinamós LED lámpa.
A hálózsákot már ki is próbáltam, kitártam az erkélyablakot és aludtam egy jót a földön. Terveztem, hogy alszok egyet az erkélyen is, de közben itt elég meleg lett (napközben 27 fok, nesze neked téli hónap). Szandra panaszkodott a hűvösre, hogy mikor lesz már tavasz. Hát így teljesüljön minden kívánsága! :)
A sátrat nem vertem fel, bár Suzanne mondta, hogy tőle aztán a nappaliban azt csinálok amit akarok, de nehéz lenne a cövekeket leszúrni a padlószőnyegbe.
Talán látszik, hogy mindenen a Kathmandu felirat van. Mikor tavaly megérkeztem irigykedve néztem végig kollégáimon, hogy nézd má' itt mindenki Nepálba jár túrázni. Aztán kiderült, hogy ez egy áruházlánc, olyan mint otthon a Mountex (volt?). Minden rendben is lenne, csak hát itt a felszerelés ára elég mellbeverő. Még ausztrál sztenderd felől nézve is. Csak úgy érdemes vásárolni, ha leárazás van és még arra rájön klubkártyás kedvezmény. No akkor már csak drága. Pl. a sátor 240$ volt, nem egy csúcsmodell, közelébe sincs a Coleman-nak amivel az elmúlt évek Tisza-túráin hasítottunk, de egynek jó lesz. Ennek eredeti ára 650$ volt. 151 ezer forint. Nem tudom hány darabot adtak el ezen az áron...
Mindegy, könnyűnek könnyű, s ez a lényeg, mert cipekedős túra lesz. Csak 27 km két napra, de vinni kell minden felszerelést meg kétnapi vizet. Mármint ivóvizet, mert hát a tenger ott lesz végig. A leírás szerint a táborhelyen lehet vizet venni a patakból, amit persze forralni kell (tehát vinni kell gázforralót is), de a patak gyakran kiszárad. Ekkor gyalogolni kell 1.5 km-t be a szárazföld belsejébe egy másik patakhoz, ami általában szintén kiszárad. Szóval jobb vinni elég vizet, mondja az utolsó tanács.
Még mindig a reggeli fények. Íme egy jelenség, ami szerintem csak pár napig van egy évben. A felkelő napnak pont úgy kell eltalálnia egy felhőkarcónak az ablakait, hogy a lakásba bevilágítva az egymás melletti ablakok sokszorozott árnyékot vetnek. A szobában így:
De a konyhában a legütősebb, mint valami geomtriai ihletettségű műalkotás.
De ezek már elmúltak mert a hét második fele felhős lett.
Szerdán elkezdődött nekem is a tanítás. Hát ez a félév kicsit meredekebb. Duplasebességű tárgy harmadannyi érdeklődés mellett. Volt is rögtön vita, hogy minek ezt tanulni (informatikusok, nem programozók mint előző félévben), de az egyik hallgató azt mondta a többinek, hogy a Google azért sikeres mert csak olyan emberekkel dolgozik, akik értenek a matekhoz. Jól van akkor, nekem még nem kellett bevetni a nehézsúlyú érveket.
Pénteken jöttek hozzánk emberek az egyetem eResearch csapatától, hogy elmondják milyen új eszközök vannak az informatikában, amik segíthetik a kutatást (verziókövetés, felhő meg ilyenek). Rövid beszélgetés után rájöttek, hogy kevés újat tudnak mondani, mindjárt változott is a státuszunk, mi leszünk a kísérleti egerek a legújabb megoldásokhoz. Amikor a számítási kapacitásról volt szó, akkor hamar kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen akinek a használható gépe még az előző egyetemen van. Mondták, hogy van egyszerűbb megoldás, az egyetemi loginnal rögtön használni tudom az ausztrál kutatófelhőt, amit a szövetségi kormány rakott össze, de még senki sem használja. Hű mondom, ez mán beszéd, tényleg ha én most felállok innen, visszamegyek az irodámba, belépek a Nectar-ba és akkor kapok csak úgy 32 gigás virtuális gépet? Bólogattak. Erre felálltam, mondtam, hogy nagyon sajnálom, de sürgős dolgom, mennem kell. Jót nevettünk. :) Persze még nincs hozzáférés, mert igényel némi adminisztrációt.
Délutánra elég jelentős szél támadt. Rögtön eszembe villant a nagy terv, el is jöttem kettőkor. Már a Parramattán voltak akkora hullámok, hogy érezni lehetett még teljes sebességnél is, hogy nem egyenes most az út. Hú mondom, micsoda alkalom ez, hogy a nagy kompon átmenjek Manlybe, amely út egy része nyílt víz, és híresen hánykolódik a komp. Megérkeztem a Circular Quay, látom két nagy komp is bent áll, rohanok, hogy elérjem. Majdnem átestem egy táblán, amin egy az út felé mutató nyíl volt meg "hajópótló buszok" felirat. :( Úgy látszik ezt nem egyszerű eltalálni, vagy hirtelen viharra kell játszani, vagy kitapasztalni, hogy mekkora szélnél állnak le, és az azalatti legerősebb szélre rápróbálni. Mondjuk tény, hogy a pénteki szél háztetőket vitt el.. Mindegy kárpótlásként bementem a Harris Farmba és vettem vicces japán kajákat. Majd legközelebb, addig is videók:
Először is hétfőn elegem lett az egyetemből. A légkondinkat hibernálásra specializálódott mérnökök fejlesztették. Óránként kijárok melegedni, mint a hüllők, mert odankint, bár augusztus még "téli" hónap, jó idő van. Aztán valamit pakolásztak az épületben és rendszertelen időközökben de gyakran becsaptak egy ajtót. Rezgett a monitor mint valami földrengésnél. Aztán volt egy áramszünet ami a után a számítógépem már nem éledt fel. No mondtam, nekem ebből elég, otthon lehet dolgozni, itt nem... Mondjuk szerdára kicserélték a gépet, de légkondi még mindig túlhűt. Mindegy odakint már 20 fok is van a nagy télben.
Jó hír viszont, hogy ebben a félévben is tanítok, bár gyakorlatilag teljesen megfeledkeztem arról, hogy amíg Angliában voltam addig kiosztották a tárgyakat. De így is jutott a végén. Diszkrét struktúrák és bonyolultság. Jobb nem is lehetne.
Szerdán James-szel felfedeztük, hogy az egyetemen van egy rendes étterem is. Persze csak akkor van nyitva, amikor hallgatók is vannak, bár diákok nem látogatják az éttermet. Fura, mert megveszik 10 dollárért a Subway szendvicset, pedig 12-ért rendes kaját is adnak kiszolgálással. Nagyon jót ebédeltünk, sőt még egy jó adag filozofálás is kikerekedett. Hiába, öregszünk. Nem megy már a filozófia gyorskajáldában.
Aztán csütörtök délután kirándultunk egyet Szandrával. Piknik pontosabban.
Igazi mérnök-piknik, színkódolt muffinok íz szerint elkülönítve, mindenkinek egy-egy. Aztán hullámnézés. Hát volt mit nézni.
Meg hát az ebéd után némi alvás.. Jó meleg téli napsütésben. Kint a világítótorony mellett, a néhai ágyúálláson.
Aztán péntekre már meguntam, hogy ha más szervezi a túrát akkor sose lesz belőle semmi. Lett túra, bár elég érdekesre sikerült. Márminthogy vicces volt az összetétel. Ugye mindig kell egy biztos résztvevő rajtam kívül. Szandra bevállalta, gondolom a csütörtöki kirándulás sikeréből kiindulva. És jöttek még négyen. Íme a csoportkép:
A négy vietnami? hölgyet egyikőnk sem ismerte. Nekem egy kollégámnak az ismerősei, aki maga végülis nem jött el. Előző este küldött egy emailt, hogy nem jön, meg egy pár facebookról kivágott képet, hogy ezek az emberek viszont mennek. Évekkel ezelőtt még megvolt az a fura rácsodálkozás ha valami egészen más emberek közé vagy szokatlan helyzetbe keveredtem, hogy "Hogy kerültem én ide??!?", "Mit csinálok én itt??"... Na, ez már elmúlt. Nincsenek ilyen kétségek. Mit csinálok? Hát túrát vezetek. Ha négy vietnami nő jelenik meg a köremailre, akkor nekik.. Ilyen ez. Egyébként jól bírták. Kicsit beszédesebbek mint mi, de ennek is megvan az előnye. Nem kell bevárni őket, csak fülelni egy kicsit, s akkor lehet tudni, hogy jönnek.
Szóval ezen a héten végre volt valami rendes mozgás is nem csak a napi gyaloglás. Meg munka, de azt unalmasabb lenne részletezni.
No. Ez lényeges téma. Ugye az olvasás az nálam gyakorlatilag alapvető létfunkció. Azt a pár hónapot kivéve amikor a hajó megvétele után legsűrűbb lett a munka rajta, folyamatosan olvasok. Valamint szeretem a könyvet mint tárgyat. Van is egy pár belőle... Otthon.
Erre jött ugye két kontinensnyi ugrás, meg az ingóság embargó. Ide annyi cuccal jöttem, amennyi befért a hátizsákba, és amikor elmegyek innen, akkor is annyi cucc fog velem jönni. Itt tehát nem működik az a terv, hogy vegyük csak a könyvet, majd jön a sógor a Citroen Jumpyval és hazavisz mindent. Se Jumpy, se sógor, se egyszerű kikompozás. Szóval eldöntöttem, könyvet pedig nem veszek. Ebben segít az, hogy itt Ausztráliában a könyvek pofátlanul drágák. De tényleg azok, mármint Angliához, vagy az USA-hoz képest.
Mondjuk egyet vettem. Suzanne karácsonyi ajándékát. Meg kaptam kettőt. Gyakorlatilag mindkettőt a júniusi Sydney-Budapest távon kiolvastam.
Az ötlet persze az volt, hogy akkor 2011 szeptemberében elkezdődik nálam az ekönyv korszak. Volt már kezemben ilyesmi. 2010-ben a Neumann bétatesztelt valami jó drága és gyakorlatilag teljességgel használhatatlan kütyüt. Az felejtendő volt. Aztán Kristófnak rendeltünk egy Kindle-t. Neki az tetszett. Minden arra mutatott, hogy akkor innentől ekönyvek.
Nem így lett. Meg sem száradt a festék az egyetemi kártyámon, rohantam a könyvtárba és vettem ki a könyveket. Ebből volt is egy kis összezördülés, mert a kártya még nem volt aktiválva, de szerintem akkor arról írtam. Ez volt az egyik könyvforrás. A másik Suzanne. Ő nagyobb tételben játszik. Kritikákat ír, így a kiadók már ingyen küldik az újonnan kiadott regényeket. Bár nem egy az ízlésünk, de azért van átfedés. Eltelt kilenc hónap, az ekönyv olvasó kérdés feledésbe merült.
Aztán jött az európai út. Gondoltam az odaút a két ajándékkönyvvel le van fedve. Aztán 3 hét Magyarországon, ott van a rengeteg könyvem (ezt nagyobb részben bebuktam, mert dobozolt könyvhöz nincs hozzáférés). Aztán jött a két hét Anglia. No ez volt bukó. Most otthonról vigyek olvasnivalót? Hogy aztán ott hagyjam? Vagy cűgöljem le egészen idáig?
Újratervezés: Kindle-t kell venni az útra. De valamit sejthettem, mert először nem vettem meg, csak a Kindle app-ot töltöttem le az Ipadre. Meg egy pár mintakönyvet. Teljesen elképedtem. Azt hinné az ember, hogy az elektronikus változat hibátlan, vagy ha be is csúszik valami elírás rögtön javítják. A l*****t! Csapnivaló szövegminőség, elírások tömkelege. És hihetetlenül fájdalmas elírások. Egy Terry Pratchett könyv első oldaláról eltűnt a poén. Na most vagy a karakterfelismerő nem tud megküzdeni az írói leleménnyel, vagy a másoló-szerkesztő nem tud angolul (yes, happy outsourcing!), de minek akkor helyesírásra tanítani a gyerekeket ha ilyen trágya minőségű ekönyveket fognak olvasni. És relatíve drágák is. Konklúzió: az Amazon gyakorlatilag megerőszakolja a kultúrát. Az új piac az kell, de dolgozni azt nem akar. Ritkán vagyok mérges de vérben forogtak a szemeim. Suzanne épp itthon volt, így szemtanúja volt. Meg is ijedt, mert nem látott még morcosnak. Át is rohant az iskolába és hozott egy rakás könyvet nekem, mondván félni nem kell, olvasnivaló van. Ez kedves volt. :) Gondoltam majd ha lenyugszok írok az Amazonnak. Erre még nem került sor.
A történet pár nappal az elutazásom előtt jóra fordult. Találtam egy független könyvolvásót, aminek nagyobb a felbontása, amit anélkül is be lehet kapcsolni, hogy az embernek oda kellene láncolnia magát egy céghez. És DJVU-t is olvas. Ennél szabadabbat nem lehet ma kapni. iRiver Story HD. Angliában nem láttam nyomát (Paolonak megtetszett), viszont Ausztráliában meg tokot nem lehet hozzá venni. Azt csak Angliában. Ennek semmi értelme, de nekem pont kijött ez a kombináció. Az olvasnivaló meg főként magyar irodalom. Ezt itt úgysem tudnám megszerezni, meg ez szabadon elérhető pl. itt. Íme a kütyü az Egri csillagok borítójával:
Ezt most azért olvastam újra, mert Suzanne-nak megvettem még Egerben az angol változatot, és így egyszerre olvassuk most. Pontosabban vasárnap befejeztem. Sir Lajosnak sose volt még ilyen jól időzített skype hívása. Még azt is megbocsátottam neki, hogy a friss blogbejegyzések elolvasása nélkül hívott fel. Épp az utolsó nagy ostrom után hívott fel, kérdezte is hogy ki áll nyerésre.. :) de így a friss élmény közben rögtön kikérdezhettem a történelmi hitelességről meg úgy az egészről. S ezt a tudást majd át is adhatom a lelkes ausztrál olvasónak. Majd mikor befejezi. A könyv első feléről azt mondta, hogy milyen kegyetlen és véres volt az az időszak... Hát nem tudom az ostromot hogy fogja bírni.
Mindegy. Lényeg, hogy négy elolvasott magyar regény élménye (2 Krúdy, 1 Mikszáth, 1 Gárdonyi) mér régen behozta kütyü árát.
Remélem hamarosan ekönyveket az íróktól lehet majd megvenni, vagy tisztességes kiadóktól. Az Amazon meg pusztuljon ki a könyvpiacról. Nagy rajongója voltam a cégnek 11 évig, sajnálom, hogy ide jutottunk. Csak átkozni tudom már...
Mivel még nem csúszott bele a napi ritmusom az éjszakába, így hát korán kelek, mindemellett a héten gyönyörű napos reggelek voltak (keddet kivéve, amikor úgy sem megyek az egyetemre). Így kell fel itt a nap. Először ezüst,
aztán arany.
Ezért elkezdtem nyújtani a reggeli sétát a kikötőbe. Végigjárom a botanikus kertet, majd az operaháznál lyukadok és onnan megyek vissza a kikötőhöz. Íme a reggeli napfényben a botanikus kert.
MEg sok más érdekességet is lehet látni. Pl. aláássák az operaházat. Majd utána nézek, hogy tényleg le akarják-e rombolni, mert akkor azt megnézem. De alighanem csak bővítik.
Meg valamelyik ügyes komp megtolhatta az ütközőket, mert erősen próbálták napokig helyreállítani. Gumifából lesz a jó ütköző.
Hát igen, tessék elforgatni a fejeket, lusta vagyok már ilyenkor estefelé...
A nagyfene ráérésnek meg a bambulásnak persze az az eredménye, hogy az utolsó két- háromszáz métert már futva teszem meg, hogy le ne késsem a hajót...
Aztán visszafelé az egyetemről séta a Parramatta partján.
majd megint érdekes fény-árnyék játék
Aztán megint egy hosszú séta mindkét félszigetet alaposan körbejárva, és véget is ér a nap.
Itt most ugye tél van, de ez továbbra se valami nagy cucc. Nem hogy fűtés nem kell, de néha még az erkélyajtót is kinyitom alváshoz. Ez a vörösben pompázó tazmán gyapjútakaró elég jól adja. Fárasztó viszont mindenkivel megvitatni, hogy a "fagyos" szót csak 0 fok körül lehet használni. 7 fok az még nem fagyos.
Mondjuk az tény, ha valaki csak úgy van a szobában és nem mozog, akkor bizony hűvös van. Ezért is hoztam otthonról némi meleg ruhát. Pl. egy kapucnis még Bambis polárt, ami kb. 1999-re datálható. De ezt még sikerült megfejelni egy angliai beszerzéssel.
Az idő múlásával szépülnek az emlékek, meg az a sok ingyen ebéd is rásegített, amiknek talán a jövöben is lesz folytatása, szóval gondoltam legyen ez igazi adok-kapok, no egy szó mint száz vettem egy egyetemi pulóvert. Amikor próbálgattam Chrystopher mondta is, hogy igazi bűnöző kinézetem van benne, akár mehetek is Londonba fosztogatni. Íme:
Itthon is jó viselet de dolgozni is ebben megyek több okból is. Egyrészt mert nagyon arc, hogy UH egy igazi angol egyetem, azt persze nem kell hangoztatni, hogy csak az új egyetemek között élenjáró, másrészt a légkondi továbbra is őrült mód üzemel. De még így is néha ki kell menni feltöltődni egy kicsit a "téli" napsütésben.
Hát izé. Továbbra sincs semmi jetlag problémám, gyomor rendben, bioritmus rögtön beállt. De azért most kicsit eltoltam a dolgokat. Szóval hétfőn este fél tízkor indultam el Londonból és szerda reggel 5-kör érkeztem meg Sydneybe. Ez Londonban kedd este 8. Tehát amikor aludni kéne akkor kezdődik a nap. Ez lenne a probléma klasszikus lényege. Ezzel semmi gondom, mivel átdurmoltam sok ezer kilométert ezért szerdán egyszerűen elmentem az egyetemre dolgozni, majd este hazajöttem vacsora aztán alvás. Ezt lehet bebukni úgy, hogy az ember bár fáradt de nem tud aludni, mert hát nem az jön a sorban. No én elaludtam este 10-kor. Másnap mikor felébredtem látom süt a nap. Na mondom helyes, alvással tehát nincs gond. Gondolkodtam mennyi lehet az idő, vajon Suzanne itthon van-e még? Füleltem, semmi. Felnyitom az ipadet, nézem az időt. 13:14. No, mondom szerencsétlen tabletje vajon melyik időzónába ragadt bele - de igazából tudtam én azt, hogy az ipad rögtön szinkronizálja magát tehát valóban du. negyed kettő volt. Hát akkor Suzanne még nincs itthon. Ez 15 óra egyhuzamban alvást jelent. Hát, ideje volt elkezdeni a napot.
Ez az incidens persze továbbra sem jelentett problémát azon kívül, hogy elveszett egy fél munkanap. Csütörtök este lefeküdtem és gond nélkül aludtam reggelig. Pénteken ugyanez.
Sydney szerencsére nem változott túl sokat. Bár átfestették a Kings Cross metróállomást. Néztem is szerda reggel, hogy mifene, a Martin Place után nem a Cross jön?!?! aztán láttam, hogy de. A tél itt melegebb mint az idei angol nyár, és csak az európai fák kopaszak. A nap persze kicsit északabbról süt.
Valamint reggel ezt láttam a hadi kikötőben.
No, hát ilyen hajó is van. Magas orrán helikopter leszálló. Esetleg teniszpálya, de ahhoz azért pofa kellene. Meg jó sok labda.
Már régóta le akartam fotózni ezt a táblát. Parramatta, ipari negyed.
Magyarra kb. így fordul ez: "Hát csak gyere, hadd legyen jó napja a kutyának... Végülis a te segged..."
Az egyetemen megvan mindenki, plusz került időközben egy PhD hallgató is. Andrewnak elmondtam az európai ügyködéseket, meg ő is elmondta, hogy min dolgozott az elmúlt hónapban. Elmagyarázta a problémákat amiket nem tudott megoldani. A magyarázat közben rájött egy párnak a megoldására. Mondtam neki, hogy így bármikor tudok neki segíteni.
A futás nagyon jó a hűvös időben. Egyik este láttam valamit, amiről kiderítettem, hogy egy posszum volt.
A szombati nap közel tökéletes volt. Reggel 7-kor keltem (áldásos hatása az időzóna szörfözésnek), rögtön kezdtem is a napot egy jó adag kódolással. Az elmúlt két hetet folyamatos programozással töltöttem és azt kell mondjam, hogy valamit machinálhat ez a dopaminnal. Minden gyorsítás, függvényabsztrakció öröm, teljesen commitfüggővé válik az ember. Szerintem a skóciai James is hasonló pörgésben van. Majd ha véget ért ez a szoftverfejlesztési maraton, akkor rákerdezek, hogy vajon ő is versenyként élte-e meg ezt a ki tud több változtatást feltolni, ő a Citrusba, vagy én az SgpDec-be? Mindenkinek meg van a maga facebook-ja. Az enyémet bitbucket-nak hívják. Sikertörténet ez, mi szétélvezzük az agyunkat, és közben talán valami használható is kijön belőle.
10-től 11-ig előrehozott ebéd a Zinc-ben (ja, ez simán cink :) egy félig szerb félig ausztrál ( = angol, ír) ismerőssel, bizonyítandó, hogy nem vagyok teljesen szociálisan deprivált kocka. Aztán 12:30-tól este 5-ig újabb kódharc, két pull között hegedülés. Majd futás, szauna, úszás, hogy az egészség is meglegyen. Vörösboros vacsora Suzanne jóvoltából. Meg hát most blog, de már lassan megyek is aludni, mert hát az ördög tudja... Lehet ez az alattomos európai napi ritmus még itt ólálkodik mögöttem a sötétben...
Az út eseménytelen volt. Egyre profibb vagyok repülőn alvásban. Kaja közben filmnézés, aztán fogmosás, aztán alvás. Képet is csak egyet csináltam, már Sydneyben leszállás előtt kivilágította magát a repülő, íme a motorok.
A légtérzár feloldása után (reggel 5) rögtön leszállt a gép. Ezt egyébként Szingapúrban mondták is, hogy inkább állunk ott egy fél órát, minthogy Sydney mellett keringjünk. Kevesebb kerozin. Ja, nem a menetrend rossz, csak hátszelünk volt.
Így fél hétre már otthon is voltam. Fura érzés hazajönni egy idegen országba.
No, de kezdem is a napot, kell az aktivitás, nehogy beüssön a jetlag.
No, itt most bő egy hónap szünet lesz, ui. nem vagyok lent alant, hanem itt fent. Nagy csodálója vagyok a szimmetriának, ezért itt egy fordított blog angolul ausztráloknak az északi féltekéről.
Pusztán némi kiegészítést tennék a demoscene partyhoz, én ugyanis kénytelen voltam kivárni a compókat.
Szandra teljesen jogosan hagyta ott az egészet, baromi nagy türelem kellett hozzá. A szervezők igazi 8-bites generáció azaz mára már 40+. Gondolom speciális engedéllyel végre távol tölthettek egy hétvégét a családtól, szóval próbálták minél jobban érezni magukat, és nem nagyon törődtek a szervezéssel. A legaktívabbak az online közvetítést próbálták összehozni, ami kicsit felemás volt, hisz nem volt mit közvetíteni. Így történt a kb. 6 órás csúszás.
Mivel neveztünk a vad kategóriában egy közel 42 másodperces intróval a már bemutatott Gameduinón, én kitartottam. az intró nem sikerült a legütősebbre, mert annak is csak a fele ment le, a projektor panaszkodott, hogy milyen jel ez, szóval csak a fele látszott. Nem baj. Ott voltunk, a következő demo ütősebb lesz.. (Syntax party, melbourne, november).
Legnehezebb a benevezett zenék végighallgatása volt. Volt egy szám, aminek mintegy az volt a címe 'Viselj védősisakot!', s ez mindent el is mond a "zenei" tartalomról. Persze az oldschool SID zenék (a C64 hangchipje) jók voltak definíció szerint.
A csúcs természetesen a C64-es demók versenye volt. Erre kb. délután 5 helyett éjfélkor került sor. Voltunk vagy 20-an. Ez lehet az a szám ahány embert ez érdekel egy milliós nagyvárosban, sőt még Melbourneből is jöttek. Hát igen, ez egy szub-szub-szubkultúra.
No ez a néhány ember végigőrjöngte a demókat. Amíg mondjuk a digitális rajzok versenyében a megjelenő képet pár másodperc kontempláció után elismerő hümmögés és taps követte, addig a C64 demóknál minden egyes effektet nevetés, kiáltozás, felugrálás,fütyülés,asztalpüfölés, taps követte. Volt egy demó amiben nagyon durva effektek voltak, pl. karakteres képernyőre valós idejű videó (nem ASCII art, hanem a karakterek is változtak). S hát mi más lett volna a videón mint egy sztriptíz táncosnő. Valaki beordított hogy
"Miért jobb ez mint az igazi?"
Helyeslő zúgolódás, majd valaki más:
"Gyerek is van a teremben..."
majd némi gondolkozás után hozzátette
"Már úgy értem kiskorú, s nem mentálisan. Mert úgy itt mindenki gyerek...."
Hát ja, kicsit leragadtunk a 80-as években. Íme a győztes demó, ami inkább cuki mint technikailag lenyűgöző.
Persze gondolom sokaknak nem világos, hogy miről is beszélek, annak ajánlom ezt a félig magyar, félig angolul beszélő dokumentumfilmet.
Ööö, izé... Szóval ott kezdődött, hogy januárban abbahagytam hírek olvasását. Ez persze információs vákuumot hozott létre (az ember, főleg meg a tudós ember kiváncsiságra van szelektálva), szóval pótcselekvésként múltba tekintve régi C64-es játékokat és demókat kezdtem nézegetni. No, ez nosztalgikus érzelmek gátszakadását eredményezte. A mostani gépeket használni lehet, de szeretni már nem. Hiába gyorsabb sok ezerszer, hiába a retina felbontású grafika, túró mind a C64-hez képest.
Ez a nosztalgikus szál összefűződött a számítógép-történelem olvasmányaimmal, és ebből már következett a következő kaland: 8-bites számítógép építése. Íme az eredmény:
Apró szépséghiba, hogy nem működik. :] Pontosabban nem hajlandó kommunikálni USB-n keresztül. Át kéne nézni a kábeleket, de viccesen olyan színűeket nem adtak a készlethez, amelyek a kapcsolási rajzon vannak. Mindegy, az volt az elképzelésem, hogy ha össze bírok rakni egyet, akkor engedélyezek magamnak egy rendes Arduinot is. Ja, így hívják ezeket mikrokontroller boardokat. Alapvetően a robotikában meg mindenféle vagány barkács projektekben használják ezeket.
Ezen a kikötésen fordítottam egyet, mondván, hogy addig úgy sem tudom összerakni darabokból, amíg nem láttam egészben működni. No, szóval vettem egyet, s akkor már ráadásként egy grafikus pajzsot is, így már lehet retró programozni!
Vidéki motoros szóhasználattal élve "Pöc-röff!", ha áramot kap már fut is rajta a feltöltött program. Kár hogy Suzanne TV-je túl kényes, azt mondta érvénytelen a jel, így kénytelen vagyok a full HD-s monitoron használni. Kicsit hülyén néz ki rajta a 400x300 pixel...
Ok, ez nem Új Zéland, de szokás mostanában a lenyűgüző helyeket gyűrűkurabelinek nevezni. No ez olyan volt, csak hát nem volt érkezésem megállni és csodálni eme helyeket, mert hát én voltam a túravezető. No jó, nem csak én. Íme a szervezők:
A mellettem lévő kínai srác friss kolléga, fölötte még frisseb barátnője. Gondoltam ez döntő nap volt a kapcsolatukban mert a nő állandóan kérdezte, hogy messze van-e még, meg magasan-e. Visszafelé a vonaton leellenőriztem őket, akkor már mosolyogtak mindketten. Majd rákérdezek együtt vannak-e még.. :)
No, de visszatérve az érdekességekre. Volt pl. ez a középen törött híd.
Meg dongaút is. Nick, a borász srác megpróbált lelépni, de a fű viszonylag mély vizet takar. Ez a mocsár vagy mi elég üde színfolt volt, megtörve a sziklás patakvölgy tengeröböllé válik motívumot.
Valójában azt magyarázom, hogy fogalmam sincs hogy hol vagyunk pontosan, de az ösvény eltéveszthetetlen, aggódni nem kell. Csak nem számoltam, hogy hanyadjára keltünk át a patakon. Szokás szerint képre kattintva még töb kép..
Hosszas huza-vona után sem sikerült az egyetemnek hozzáférnie a saját pénzéhez (lehet jobban kellett volna figyelni számvitel órán, hogy meg tudjam érteni miként lehet ekkora öngólt lőni), így krikettes James példáját követve meghiteleztem a repjegy árát az egyetemnek. Szóval íme a véglegesített útiterv:
Jún 11-12 Sydney-Singapore-London-Budapest. Szingapúrt nem lehet kihagyni. Frankfurt helyett meg London, mert hát Malév nincs már. Mindegy, az a plusz ezer kilométer már nudli. Airbus A380, végre kipróbálom ezt a modellt is. Izgalmassá teszi az utat, hogy ezeknek a gépeknek reprednek a szárnyai, de az Airbus azt mondta, hogy jól van az, bírja az még.
Jún 13-21 Eger(csehi). Szabadság vagy mi a tök. Pl. kideríteni, hogy mi hova került a távolból irányított költöztetés során.
Jún 21 Debrecen Bandi és Mr. Vágó látogatás.
Jún 22-24 Hajdúszoboszló. Az outsourcing ötlete a családi eseményszervezésbe is begyűrűzött. Így nem kell főznie mosogatnia senkinek.
Jún 25-30 Eger. Fibonacci konferencia. No comment. Gigarulez!
Júl 1 Utolsó ebéd/vacsora a kontinensen.
Júl 2. Budapest-London
Júl 2-15. Old Hatfield Újra a dán nagyinál, újra az egyetemen. Chrystopher workshopot szervezett az első hétre (félcsoportos haver csákók), a második héten meg csak dolgozunk együtt.
Júl 16-18 London-Singapore-Sydney. Vissza télbe... :)
Yikes! Pierre is olvassa a blogot! Még a múlt hét elején az a vád ért, hogy nincs is olvasója. Szandra, új jövevény Sydneyben, szerencsét próbálni jött magyar, állította, hogy forgalom alapján ő az egyetlen olvasó. Persze miután ráakadt az oldalra. Így a magyarul is beszélő magyar ismerősök száma egyről kettőre emelkedett!
Erről jut eszembe. Azt mindig is bírtam idegen földön, hogy az ember végigsétálhat az utcán úgy, hogy garantáltan senki sem ismeri fel. Nem mintha bujkálnom kellene, de ez egyfajta szabadságérzés, ja valami filozofikus marhaság lehet ez. No, ez már Sydneyben nincs. Csütörtökön mentem tanítani, szállok át a Town Hall-nál, ahol belefutottam Zsófiba (az 1. magyarul beszélő magyar ismerős)...
Szóval blog. A linuxos forgalmat egyértelműen anya generálja. Ja meg Sir Lajos, neki is hagytam egy gépet erre a célra. Ő tuti olvassa, mivel már csak akkor mer felhívni, ha elolvasta. Párszor letoltam, miután eleinte felhívott, megkérdezte, hogy mi újság... "Hát Sir, minek írom akkor a blogot?!?" De most már így kezdődik minden beszélgetés: "Nagyszerű jó <itt némi bizonytalanság, ki kell számolni ugye>t! Most olvastam a blogot..." :)
Az évszakok valóban fordítva vannak. Ezt nem csak otthonról lehet bebukni, hanem itt is. Nekem még mindig gondot. Pl. ha nyári egyetemi kurzusokról beszélnek, akkor az még nem most van, hanem majd év végén lesz. De az első telepesek is beszívták ezt. Idejöttek, volt eső bőven, írták haza, hogy ez aztán nagyon jó hely, itt nyáron sincs szárazság. Csak hát az itt tél volt...
Már egyébként van annyira hideg, hogy néha bezárom az erkélyajtót. Fűteni nem kell. Ez egyébként szerencsés, mert nincs semmiféle fűtés a lakásban. Biztos ami biztos, Suzanne rendelt nekem takarót. Igazi tazmán gyapjú és azt mondta, hogy pingvinek hozták fel a csomagot (ez utóbbit nem hittem el). A színt is nagy gonddal választotta ki. Vérvörös. Mondom mér' ez? Hát mert volt kommunista országból jöttem. No ilyen az amikor egy történelem tanár vásárol, miután megnézte a Tanú-t.
Április közepén azt mondták, hogy van pénz utazásra, meg hogy támogatják az európai körút tervemet (Sydney-Eger-London-Sydney). Május közepe van, bár az álláspontot továbbra is fenntartják. Akkor miért nincs repjegy? Adminisztrációs hiba miatt. Időbe tellett kideríteni, de legalább világos, hogy mi történt. A nagy átalakulások miatt nem volt egyértelmű, hogy miként kell szétosztani a kutatási pénzt a tanszékek között ezért fogták s egyberakták az egészet. Eddig nincs hiba. Azonban ütöttek rá egy pecsétet, hogy RTS (alighanem ez esett kézre). Ez azt jelenti, hogy ezt a pénzt (a kar teljes kutatási pénzét) csak PhD hallgatókra lehet költeni. Jó nagy bukta ez, most azon megy a küzdelem, hogy mi módon lehetne ezt a pénzt átkönyvelni. Jó hogy alulról kell debugolni a rendszert. Azt a helyzetet ismerem, hogy nincs pénz, vagy hogy szakmai szempontok alapján rangsorolni kell a kéréseket, de az hogy van pénz, csak félrekönyveltük, na ez új. Mondtam Andrewnak, hogy megcsinálhatom saját pénzből az utat, de akkor az Angliában megírt cikkekre nem kerül rá az egyetem neve. Ami lássuk be, ha nem is teljesen zsarolás, de egy elég keményvonalas elképzelés. Andrew bizakodó, szerinte most már pár nap alatt megoldódik a helyzet.
A linkedin-en egy volt finn kolléga június elejére bulit szervez volt ex-Satama dokkmunkásoknak. Helsinkiben biztos nem leszek ekkor, de rákérdeztem a fórumon, hogy esetleg van-e itt valaki lent alant. Rajtam kívül még öten. Szóval alighanem lesz Sydneyben Satama találkozó.
Szerveződik a vasárnapi I. Magyar-Tazmán túra. Az egyetemről jönnek négyen, Chris oldaláról még nem tudom hányan. Addig is még egy pár fotó az előzőről, ui. James fotóit is felraktam. Kicsit morcos vagyok ezügyben. A telefonja kb. ugyanolyan minőségű képet csinál mint az én fényképezőm. OK, sok éves a kamera, de még mindig működik, csak éppen nehéz. De most már a kompakt kamerák is HDReznek. Mindegy, ingóság-embargó van. Cipelem a fényképezőt...
Sár az van néhol, s hiába a széles út nem egyszerű kikerülni. Ilyenkor annyira nem vagány a bokán hagyott nadrág szisztéma.
Még mindig a Jeruzsálem öböl, de most már szintből. Apály.
Jelzés nem sok van, ugye az ösvény egyértelmű. De amikor kell akkor van. Tipikusan az ember elveszti az utat a sziklásabb terepen, ekkor szétnéz és meglát valahol egy oszlopot, és akkor arra. Programozónak ez persze végtelen ciklus.
Kényelmesen emelkedő út...
Majd egy kevésbé kényelmes emelkedő, itt bizony fel kell kötni agatyát..
...és még az sem elég...
...itt bizony tényleg fel kell mászni (ugye ilyenkor gondolja az ember, hogy mé' nem maradtam otthon).
Aztán felértünk a tetőre, ahol egy pad várt minket ezzel a kilátással. Itt felolvastam a megtett szakasz leírását "egy nehezebb szakasz után megpihenhetünk egy kényelmes padon" - hozzátehetnénk, hogy kivéve mikor már ül rajta 3 izzadt fickó...
Ezzel a teknőspáncél sziklával nem tudtunk mit kezdeni. Be kéne szervezni egy geológust.
Hegygerincen homokos ösvény. Szintén érdekes jelenség.
És egy víztározó a hajdanvolt gőzmozdonyoknak. Most már csak víztározó.
A szombat délelőtt olvasással telt, majd Suzanne-t meghívtam ebédre a ThaiPowerbe, ui. múlt héten mindennap volt meleg vacsora + pohár bor. Azt mondja, egyedül nem szeret enni. Hát mondom kaja pusztításban tudok segíteni.
Aztán bementem a városba zenélni. A lányoknál továbbra is elsöprő sikerem van, apró hiba, hogy ez a 4-5 éves korosztályra vonatkozik. Amint meghallják a hegedűt, elkezdenek táncolni, közelebb rángatva kissé vonakodó szüleiket is. Több ilyen miniatűr de annál vidámabb táncmulatságot sikerült indukálni tegnap a Hyde Parkban. (Nem, nem London, itt is van ilyen)
Ez volt szombaton.
Vasárnap, a családi ebédre engem is meghívtak. Helyszín Annandale, a felhőkarcolók túloldalán, felkapott környéken. Itt laknak Jenniferék (Suzanne huga). Ez remek alkalom volt kipróbálni egy új közlekedési eszközt, a könnyűvonatot (lightrail). Erről kiderült, hogy ez egyszerűen villamos, de mivel csak 1 vonal, így nagy extrának számít. Debrecen teljesen vonalban van Sydneyvel villamos ügyben.
Az ebéden részt vett a 93 éves nagymama is, aki mintegy varázsütésre visszanyerte életerejét amikor Suzanne bejelentette, hogy mégsem félévre megy Afrikába, csak 5 hétre. Annyira, hogy még zongorázni is nekiállt ebéd előtt.
A házban lakik két kutya is. Kicsit zokon vették, hogy ebédidő alatt ki lettek zárva a kertbe.
Magyarra kb. így fordul ez: "Hát csak gyere, hadd legyen jó napja a kutyának... Végülis a te segged..."
